Mia műve - FRANKó nyaralás

FRANKó nyaralás

Már annyira nem bírtam magammal, próbáltam egy helyben megülni – tényleg próbáltam -, de valahogy nem sikerült; ő is csak halál nyugodtan mosolyogva babrálta a telefonját. Nem akartam szegényt kiidegelni, de annyira izgatott voltam ettől az egész utazástól...

- Tao, figyelj már – szólítottam meg. - Te nem izgulsz? Értem én, hogy rengeteget utazol, szóval ez neked semmi, de most mégis csak együtt megyünk kirándulni... – erre csak kinevetett.

- Nem, már jártam ott, maximum azért izgulok, mert állítólag most hidegebb az idő mint valaha. - Jó persze, régen is utáltad a hideget, mi másért is aggódnál.

- Na látod, repülni meg már te is repültél.

- És..-

- Nem mesélek, majd meglátod, ha odaértünk – vágott szavamba. Én is vágtam neki egy grimaszt,

és tovább kémleltem a le- és felszálló gépeket. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy a kiskori legjobb barátommal végre elutazunk snowboardozni. Régen csináltunk már valamit együtt; amióta híres lett, szinte alig volt ideje. Nagyon próbálkozott, de nem ő tehetett róla, ezért is örültem neki, hogy megint együtt lehetünk kicsit, mint a régi szép időkben.

- Azért hiányzik... – ültem mellé, végre nyugodtabban.

- Micsoda? – tette el telefonját, és rám nézett.

„A kettes kapunál elkezdhetik a beszállást”

Nem válaszoltam, ahogy meghallottam ezt a mondatot, újra annyira izgatott lettem, hogy nem is válaszoltam, csak azonnal felkaptam cuccainkat, megragadtam a kezét és irány a kettes kapu.

A nagy örömködés közepette észre sem vettem, hogy mennyire elfáradtam, úgyhogy mikor elfoglaltuk helyeinket, és már nem tudtam magamból több szót kipréselni, nemes egyszerűséggel bealudtam. Fél füllel még halottam, hogy 9724 kilométert és körübelül 14 órát fogunk utazni, de nem reagáltam valami aktívan.

- Az jó sok – motyogtam még, és végleg vállára hajtottam fejemet.

Ha mellettem volt, olyan nyugodtan aludtam, az illata és a közelsége mindig sokat segített. Inkább hasonlított egy gondoskodó bátyra, mint legjobb barátra.

Hirtelen ébredtem, kicsit ziháltam is, mire megfogta kezem, és egy szempillantás alatt megnyugtatott.

- Ott vagyunk már?

- Nézz a monitorra, álomszuszék. – Még volt vagy 2 óra leszállásig.

- Jesszus mennyit aludtam...

- Hála a jó égnek – nevette el magát – addig sem beszéltél.

- Hé, na. Hülye – bokszoltam a vállába, majd egy stewardess - megzavarva az idilli pillanatot - mosolyogva megkérdezte:

„Hozhatok az ifjú párnak esetleg valamit inni?”

Tao-val mindketten hatalmas nevetésbe kezdtünk, próbáltam megnyugodni, de nekem még nem igazán ment. Elmagyarázta a helyzetet, majd miután a kedves stewardess bocsánatot kért, kértem két pohár vörösbort.

- Jól nyomod. Te figyu, tényleg egy párnak nézünk ki? – kérdezte most ő felhúzott szemöldökkel. - Aha, talán kicsit. A legjobb barátokat és a szerelmeseket nem sok választja el egymástól… talán ezért mondta.

A vörösborozással, és egy film „közös” megnézésvel ütöttük el az utolsó 2 órát, és mikor a pilóta megszólalt, hogy hamarosan megérkezünk, megint kezelhetetlenné váltam. Kinéztem az ablakon, és a gyönyörű svájci Alpok látványa tárult elém.

- Ez elképesztő... – Elállt a lélegzetem is, és konkréten kézzel kellett becsuknom a számat, hogy ne folyjon ki egy csepp nyál se. Végeláthatatlan messzeségben csak fehér hegyek tárultak a szemeim elé.

- Tudtam, hogy tetszeni fog – súgta fülemhez, amire egy mosoly volt a válaszom. A városból a zürichi repteret láttam meg legelőször, ami egyszerűen hatalmas volt. Igaz, későre járt, mire ideértünk, de kivilágítva is minden tökéletesen látszott. Az egész fénye akkora volt, hogy szerintem egész Svájcot bevilágíthatta volna. Kicsit közelebb már a magasabb épületek csúcsait is láthattam, és bár csak homályosan, de így is látszott rajtuk, hogy kicsit régiesek, és amolyan igazi svájci szerető hatást keltenek. Csillogó szemmel mértem fel mindent, és remegő hangon mondtam Tao-nak „Köszönöm”.

A kijáraton túl már egyszerűbbnek tűnt minden, de korántsem volt az. Tao vagy 20 percig próbálta kimondani a taxisnak, hova is megyünk, ilyenkor néha fel is nevettem, aztán végre szegény sofőrünk is megértette.

- Mondd megint kérlek.

- Nem-nem – tudta, hogy úgyis nyaggatni fogom, és hogy nincs menekvés, úgyhogy egy sóhaj után beadta a derekát.

- Flum… Flums.. Flumserberg.

- Woooo, most nagyon szépen mondtad.

- Innentől tessék az egész útra békén hagyni – borzolta össze hajam, és bekapcsolta zenéjét.

Az út végén is kedves volt a vezető, segített mindent kipakolni, majd mosolygott és mondott valamit németül nekünk. Egyikünk sem értette, de azért próbáltunk mosolyogni. Elköszöntünk és bementünk az épületbe. - Már meg ne haragudj, de nem egy egyszerű helyre hoztál... – Körbe-körbe csak fából volt az egész épület, itt a recepciónál volt egy hatalmas kandalló is, mindenféle díszekkel tele. Volt egy hatalmas Svájci zászló is a recepciós feje felett, amit - míg Tao elkérte a szoba kulcsát - jól kielemeztem és megjegyeztem, hogy tetszik, hogy piros, bár a nagy fehér kereszt nem volt túl megnyerő.

- 707, ez a mi szobánk, kétágyas, fürdőszoba, konyha és nappali – magyarázta. Őszintén szólva a lakosztályunk rohadt jól nézett ki.

- Na jó, szólj, ha kapok még ma ilyen sokkot, mert lehet, hogy már nem bír el többet a szívem. Ez eszméletlenül néz ki, te is látod vagy csak én? De tényleg, itt egy hatalmas, üvegezett, tájra néző fal a nappalink egyik oldalán. Csípj meg, most csípj meg, bár nem akarok felébredni. – Olyan jót nevetett rajtam, de ő valahogy gyorsan megszokta ennek a luxusnak a látványát.

- Javaslom, gyorsan fürödjünk és aludjunk, én hulla vagyok.

- De csak, mert a repülőn fent voltál – vágtam egy grimaszt és a háló felé vettem az irányt

– Tao… van egy kis.. – torpantam meg.

- Az ágyra gondolsz? Hát, az igazság az, hogy már nem volt kétágyas szobájuk – borzolta meg közben ében fekete haját. – Annyira reménykedem, hogy ezt a kis hibát elnézed nekem...

- Ugyan, hagyd már, kiskorunk óta ismerlek, csak nem fogok egy nagy franciaágyon hisztizni, amúgy is, legalább nem unatkozom majd.

- Na, attól félek én is. – Most már én is nevettem az oltásain.

A kipakolást követően gyorsan mindketten lefeküdtünk, és máris ágyba bújtunk, hogy kipihenjük ezt a hatalmas utat és az időzónaugrást. Neki könnyen ment az elalvás ellenben velem, én már így is túl sokat aludtam. Egy darabig kiültem a nagy üvegfalhoz és csak bámultam a tájat. Hatalmas erdő húzódott meg a síparadicsom mellett, örökzöldek terítették be végig a mellettünk lévő területet, és minden egyes fenyőfa olyan magasra nőtt, mintha egy óvó falat képezne az üdülőhely körül. A hó teljesen ellepte őket, de ettől csak még szebbek voltak, főleg ahogy néha megcsillant a Hold fénye egy-egy ágon. Már csukódtak le a szemeim, de még nézni akartam, ugyanis a nyugodt éjszaka miatt egy-két állatot is láthattam fél percekre előmerészkedni rejtekeikből. Sokáig bámultam még az erdőt, olyannyira, hogy végül itt nyomott el engem is az álom.

- Hasadra süt a nap – halottam meg csilingelő hangját, és mikor pilláim széjjelebb nyitogattam, mosolygós kisfiús arcát láttam meg először. Csak nyöszörögtem, egy szót se szóltam, és mint egy zombi keltem fel a földről, hogy aztán álmos és kócos fejjel próbáljam összekapni magam a fürdőben.

– Siess, mert elkésünk a reggeliről!

- Reggeli? – nyújtottam ki a fejem a fürdőből. – Mit eszünk?

- Igazi, európai kaját – mondta olyan hanggal, hogy már most kicsordult a nyálam. Nem is kellett több, olyan gyorsan elkészültem, és olyan fittnek tűntem, mintha már vagy 2 órája fent lennék.

Az étkezőbe belépve a szemünk elé tárult a mennyei étkek látványa. Csak úgy csillogtak a szemeink, különféle ételek voltak felsorakozva igazi terülj-terülj asztalkám volt. Az illatuk, te jó ég, itt helyben el tudtam volna élvezni annyira finom volt, a kinézetükről nem is beszélve; féltem mi lesz, ha az íze is ennyire jó. Nyomban oda is mentünk és két tányért kezünkbe véve elkezdtük kémleli az ételeket. Volt ezer féle péksüti szerűség, meg kenyérfélék, ezer meg egy sajt is, de egyértelmű, hogy a legfinomabb svájci sajt, ezer féle péksüti szerűség, meg kenyérfélék, ezer meg egy sajt is, de egyértelmű, hogy a legfinomabb svájci sajtokat akartuk megkóstolni elsőnek. Tele pakoltuk tojással is, meg mindenféle szalonnával, és nekiláttunk a reggelinek. Meg sem szólaltunk, na jó, egy "uram ég" és "nem bírom, annyira finom" belefért, de főként csak elégedett hümmögés hagyta el a szánkat.

- Degeszre ettem magam, egyszer biztos az ilyen finomságok okozzák majd a vesztem.

- Semmit nem változtál – mondtam viccelődve.

- Mert?

- Még mindig ugyan olyan sokat tudsz enni. Figyelj, nekem maradt itt még egy kis tojás, kéred?

- A jó ügy érdekében ez is biztosan le fog csúszni – nevetett, majd azt a picit is belapátolta. Különösen feldobta a reggelink végét az a finom svájci alpesi kávé, amit habos tojásból készítenek.

- Mit terveztél mára?

- Snowboard.

- Egyik nap majd bemegyünk azért a városba is? Tudom, nem olyan érdekfeszítő, de szeretném megnézni azokat a csúcsos virágokkal borított házakat, meg láttam valami óratornyos izét is a programfüzetben, talán valami templom volt. Igazából a mellette lévő Limmat folyó jobban érdekel, láttam ott egy érdekes, több lyukú hidat, nagyon szépnek tűnt. Komolyan, Zürich tele van érdekes helyekkel, olvastam egy fura helyről is, vagyis a neve volt fura, valami ... Hű várj, gondolkoznom kell – olyan nehezek voltak ezek a német szavak – ja, tudom Bahnhofstrasse, az is érdekelne, ez egy bevásárló utca.

- Jól utána néztél – nevetett. - Még itt vagyunk 2 napig ezen kívül, mindre szakítunk időt, ne félj. – Bíztam benne, mindig úgy intézte a dolgokat, hogy mindkettőnknek jó legyen.

– Szerintem ne húzzuk az időt, nézzük meg, milyen a lejtő. – Csak felálltunk, majd a szobába menve megfogtuk az összes felszerelésünk, és elindultunk a világ legkirályabb lejtőjéhez.

Most, hogy ilyen világos volt, mindent tisztán lehetett látni. A hegyek még magasabbnak tűntek, mint este, és jól lehetett látni, hogy rengeteg a hó, aminek mi nagyon örültünk. Mindenfelé csak a hegyek és az a szép erdő volt, amit este néztem.

- Kösd fel a gatyád, Min. Oda megyünk fel – mutatott az egyik hegycsúcs irányába. A Naptól nehezen láttam, szemem felé tettem egyik kezem, és próbáltam kémlelni. Persze, nem kellett sokáig, hiszen kiszúrta a legmagasabbat célnak.

– Ez a profik pályája. - De mi nem vagyunk profik.

- Ne szórakozz, dehogynem. Évek óta snowboardozunk, ez meg se kottyan nekünk, különben is, már csúsztam le rajta.

- Igazad van. - Tetszett az akadály, mindig is bennem volt azért a veszély iránti szeretet.

– Remélem tudod, hogy nem fogsz leelőzni – indultunk meg, hogy bejelentkezzünk a pályára.

- Ennyire ne becsülj alá, fejlődtem – vette el mosolyogva a kártyáinkat.

- Érdekes menet lesz – haraptam be alsó ajkam, és nem tudtam lemosni a vigyort a fejemről.

A hegy legtetején elkapott az adrenalin löket is, és még jobban akartam, de egy fél percre még megálltam, becsuktam a szemem és élveztem a szél kellemes simogatását, a Nap gyenge melegét. Egy picit meg kellett magam nyugtatni, nehogy elveszítsem a fejem.

- Beijedtél már?

- Én? Soha, miről beszélsz, már alig várom, csak kellemes volt magamba szívni mindent, mielőtt legyőzlek.

– Csak nevetett és feltette a szemüvegét, majd megigazította a deszkám pántjait.

– Azért én erősebb vagyok, húztam kicsit rajta – mondta és a sajátjait is megvizsgálta még egyszer.

Izgatott és feszült 5 másodperc várás következett, majd bekiabálta: „RAJT”

Egyszerre indultunk el, de ő valahogy előrébb tartott egy picit, mint én. Néztem a hátát, élveztem, ahogy a szél szlalomozik testem körül, ahogy oda-vissza siklok a hegyoldalon. Közeledtem hozzá, majd ismét lehagyott. Összehúztam szemeim, egyensúlyoztam, és kicsit előrébb dőltem, hogy gyorsítsak. Feltüzelt, hogy legyőzhetem, meg akartam neki mutatni, mire is vagyok képes, és sikerült is beelőznöm a pálya felénél. Teljesen a snowboard csábításába estem, és minden pillanatát kiélveztem az adrenalin mámorának. Segítségemre lett a szél, és cikázni kezdtem az esetenként velem szembe kerülő fák között. A deszka hihetetlen gyorsasággal száguldott az utolsó szakaszon, és már tudtam, hogy győzni fogok. Hatalmas mosolyra húztam a szám, de az utolsó 3 méteren Tao a semmiből előkerülve elhúzott mellettem. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam hogyan befékezni, és a közelgő buckán már irányíthatatlanná vált a deszkám. Szép szóval is pofára estem. Egyértelmű, miért is ne, de nem ütöttem be semmimet. Tao mindenét a földre dobva azonnal visszarohant hozzám.

- Min, jól vagy? Hívjak orvost, fáj valamid?

- Győőőőztél – emeltem fel kezem, mintha megadnám magam. – Jól vagyok, ne félj, de azt el kell árulnod, hogy hol és mikor értél utol engem. Legalább 5 méter különbség volt köztünk, láttam, mikor egyszer hátra tudtam pillantani.

- Titok, majd este elárulom. Ha jól vagy, megyünk még egyet.

- Még százat – vágtam rá, és feltápászkodtam. - Tudod, mire jöttem rá? Árt neked a sztárság, de az indokot csak akkor mondom el, ha te is majd a tiéd – nyújtottam ki a nyelvem, és máris futottam a felvonóhoz.

Az egész délutánt ezzel töltöttük, egyszer megálltunk megenni egy kis rágcsálnivalót, valami svájci izé volt, nem tudom, de isteni jó íze volt. Majd este felé fáradtan cammogtunk be az étkezőbe. Vacsorára is volt egy csomó hazai étel, annyira fura nevük volt, alig bírtam őket kiolvasni.

- Tao te már jobban nyomod, ez itt mi ez?

- Röschti, ahogy elnézem, valami krumplis, biztos finom.

- És az ott? – mutattam kicsit messzebbre.

- Züri Gschnätzlets, húsnak tűnik, szerintem ne nagyon akard tudni a nevüket, válassz kinézet alapján.

- Lehet, hogy igazad van...

- De rég hallottam ilyet tőled.

- Ne szokd meg.. – Máris pakoltam mindent, ami tetszett, de fele annyit sem tudtunk enni, mint reggel. Azért a sajtokat most sem hagytuk ki. Az est fénypontjai mégis a különleges italok voltak.

Az összes itt megszálló vendég ingyen kóstolhatta meg a svájci különleges ribizli pálinkát, svájci absinthe-ot, whiskey-it, meg mindenféle német sört, és tömérdek mennyiségű, erősebbnél erősebb koktélt. Annyira finom volt az ízük, és Tao is csak hozta az újabb és újabb finom italokat. Volt olyan köztük, aminek kisebb, de volt olyan, aminek nagyobb volt a szesz tartalma, én pedig könnyen berúgtam.

- Tee ide figyelj má' – fogtam meg Tao vállát, vagyis próbáltam, mert magassága miatt nehezen értem el. – Lógsz egy magyarázattal.

- Biztosan részegen szeretnéd megérteni? – nevetett majd megfogott a derekamnál, nehogy orra essek a saját lábamba. Újabb pohárért nyúltam, de elvette.

- Héé, mit csinálsz? Azt még meg akartam kóstolni.

– Elég lesz, így is túl sokat ittál.

- Te hoztad – kapaszkodtam erős karjaiba. – Felmegyünk? Kicsit elfáradtam ma.

- Rendben, szívesen. – Nagyon lassan jutottunk el a szobáig, ott pedig sehova máshova nem tudtam menni, csak az ágyba. Nem tudott rávenni, hogy a fürdő felé vegyem az irányt.

- Biztos nem tudsz?

- Nem, figyelj, ha kinyitom szemem, és megpróbálok innen felkelni, akkor vége a világnak – halál komolyan beszéltem. – Nem vagyok rosszul, csak kérlek, ne kelljen felkelnem.

- Hozzak valamit?

- A hálóingemet kérlek, meg ha nem túl nagy kérés, akkor egy fehérneműt. – Bele se gondoltam, mit kérek, igazából azt sem tudtam, mit beszélek. Láttam, hogy félve, vörös arccal nyújtotta oda mindkét ruhadarabot. Részeg profizmussal valahogy átöltöztem, de míg a folyamat befejeződött, simán lefürdött. - Úgy látszik, nem voltam valami gyors – mondtam, mire befeküdt mellém.

Közelebb húzódtam, a teste olyan jó meleget árasztott magából. Nem bújtam hozzá, de felé fordulva közel próbáltam elaludni.

- Nagyon fáradt vagy?

- Kicsit, miért?

- Kérdezhetek valamit?

- Igen. – Habozott kicsit, mintha nem merte volna megkérdezni – Gyerünk, ki vele, mielőtt elalszom. – Ez után több, mint 5 perc kellett még, mire kinyögte.

- Mire mondtad, hogy hiányzik? – nem értettem először, mire gondol, úgyhogy furcsán néztem rá. – Mielőtt felszálltunk a repülőre – pontosított, hátha jobban megértem.

- Ohhh tudom, hát… Arra gondoltam, hogy a veled töltött idő mennyire hiányzik, és te mennyire hiányzol... – Felébredtem, kinyitottam rendesen szemeim, és kémleltem arcát, hogyan is reagál mondandómra. – Arra gondoltam, hogy milyen jó volt, mikor régen vigyáztál rám, és mindig együtt nevettünk, mikor megöleltél, és mikor megvigasztalhattalak, ha valami baj volt. Nagyon hiányzol, és hiányzik egy érzés is.

- Milyen érzés? – Láttam, hogy nem tudja, miről beszélek, de vártam. Soha nem mondtam el neki, de nekem onnantól, hogy őt ismertem, nem volt több férfi az életemben. Mikor kicsi voltam, még báty szerepet töltött be az életemben, de aztán felnőttünk. Bámultam értetlenkedő fekete szemeit, ajkai kicsit szétnyíltak, annyira gondolkozott, hogy majdnem mindenét elengedte. Korábban már mondtam neki, reméltem abból a mondatból rájön „a legjobb barátokat és a szerelmeseket nem sok választja el egymástól…”. Hirtelen láttam rajta, hogy rájött. Rájött, de nem mondott semmit. Hatalmas tenyerét arcomra rakta, és óvatosan simogatni kezdte, puha volt és meleg. Elindított bennem valamit, annyira régóta szerettem volna, hogyha így ér hozzám, mint egy igazi férfi, csak eddig sikerült ezt elnyomnom.

- Nem akarom, hogy vége legyen a barátságunknak – súgta halkan a fülembe. Csukott szemmel élveztem most mélyebb, és doromboló hangját, és próbáltam elfogadni döntését… - Remélem, megmarad az én érzéseim mellett ez is – mondta kicsit biztosabban, és ajkaival betámadta az enyémeimet. Tágra nyíltak szemeim, de azonnal átkaroltam nyakát, és viszonoztam. Forró csók volt, mintha tüzelt volna a levegő, alig bírt magával, teljesen rám mászott, és úgy falta őket, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy valami az övé lehet. Önkívületi állapotba kerültem az örömtől, magamba szívtam illatát, és a szenvedélyt, amivel éppen magáévá tette ajkaim. Szinte fojtogatott, de ez tűnt a legjobb érzésnek abban a pillanatban. Az övé voltam és végre ő is az enyém.

Midori műve - Mexikói utazás

Mexikói utazás

''Mindig is el akartam jutni Mexikóba. De hogy egyszer tényleg itt leszek, azt álmomban sem gondoltam volna. Főleg nem azt, hogy ezzel az utazással Kris fog meglepni, a születésnapomon''
~*~

Miközben Tao mexikóvárosi hotelszobájuk fürdőjében tollászkodott, Kris a szoba erkélyén állt, és a nyüzsgő várost nézte.

Hmm... Tényleg szép a kilátás. Biztos nem bánja, ha még pár percet nézheti, úgyhogy nem kapkodok a készülődéssel. Ez az én napom, senki ne siettessen - gondolta Tao, s elmosolyodott, elégedetten szemlélve tükörképét. Amikor elkészült, kisétált Krishez.

- Indulhatunk? – kérdezte Tao, miközben hátulról átkarolta kedvese derekát, s állát széles vállára támasztotta. Az idősebb megfogta Tao kezeit, és szembefordulva vele lágy csókot lehelt ajkaira.

- Hát persze - válaszolta sejtelmes mosollyal a szája sarkában. Kézenfogva indultak el belvárosi hoteljükből a lenyugvó nap narancsos-rózsaszín fényében.

- Hova szeretnél menni? - kérdezte Kris.

- Mindenhova! - felelte izgatottan. - Mindent látni akarok.

Kris, nem tudván hol van az a minden, amit kedvese látni szeretne, csak elindult arra, amerre a legtöbb ember ment. Biztos kikötnek majd valahol - gondolta.

Miközben sétáltak, Tao megbabonázva nézte a nyüzsgő nagyvárost, a színes épületeket, s az embereket, akiknek vidám zsivaja az egész utcát betöltötte. A levegőt mexikói ételek fűszeres illata töltötte meg, amik a nyitott teraszos éttermekből szálltak az utcára.

- Úgy megnéznék egy olyan toronytemplomot, aminek a tetején az embereket áldozták fel - poénkodott Kris.

- Csak vigyázz, nehogy téged áldozzanak fel, és tépjék ki azt a hatalmas szívedet – szellemeskedett Tao. - Inkább igyunk meg valamit - vetett véget beszélgetésüknek.

Beültek egy kis kávézóba, és fűszeres forrócsokit ittak, ami mondhatni a mexikóiak nemzeti itala. Hatalmas választék is volt belőle: Kris narancsos-fahéjas étcsokit, Tao mentás tejcsokit ivott.

A fiatalabb, miközben forró italát kortyolgatta - ami nagyon ízlett neki - kifelé bámészkodott, az utcán sétáló nyüzsgő embertömeget nézte. Észrevette, hogy szinte mindenki, aki arra sétál, befordul az egyik sarkon, s eltűnik egy mellékutcában. Nagyon kíváncsi lett, hogy hova igyekszik az a sok ember, s ki akarta deríteni.

- Menjünk - mondta Krisnek. - Sétálni akarok - felállt az asztaluktól, s Kris követte.

Amint kiléptek a kávézó ajtaján, Tao célirányosan ment a tömeggel együtt. Ahogy befordultak a sarkon, egy hatalmas térre jutottak, aminek közepén egy nagy négyszögletes, mozaikkal díszített tízemeletes épület állt. Ahogy közelebb mentek, már látszott, hogy a falakon lévő csempék ábrázolnak valamit.

- Ez itt a Bibliotheca Central, az egyetem könyvtára - hallatszott a közelben álló turistacsoport idegenvezetőjétől. Tao szinte mesebelinek látta a hatalmas épülete, s egyre közelebb ment hozzá.

"Juan O'Gorman mozaikja Mexikó történelmének négy állomását ábrázolja: északról az azték kultúrát, délről a gyarmatosítást, nyugatról a mai világot, keletről pedig a modern Mexikót az egyetemmel." - olvasta egy információs táblán. Lenyűgözte őt a robosztus épület, s a Mexikó történelemét ábrázoló mozaik szépsége. Az északi oldal, az aztékok letűnt civilizációja tetszett neki a legjobban.

- Meg akarom nézni az azték templomot is! - mondta izgatottan Krisnek. - Kérdezd meg valakitől, hogy hogyan lehet oda eljutni!

Kris engedelmeskedett a parancsnak, s egy amerikai turistától megérdeklődte a dolgot.
Nagyjából húszperces séta után értek a történelmi városrészbe. A Templo Major, az azték főtemplom a Plasa de la Constitution-on, a világ legnagyobb közösségi terén állt. Tao megbabonázva nézte a hatalmas épületet, a téren nyüzsgő embereket, s a tollakba öltözött táncosokat.

Miközben ő egyre jobban élvezte a városnézést, Kris lelkesedése eléggé megcsappant. Inkább visszamenne a hotelba, gondolta. Jobban tetszett volna neki, ha kettesben vannak a hálószobájukban... Fantáziálgatását gyomrának korgása szakította félbe:

- Éhes vagyok - mondta Taonak. - Együnk valamit!

A fiatalabbnak eszébe jutott, milyen rég is volt az ebéd, s beleegyezett a dologba. Kris örült, hogy végre valami kedvére valót is csinálnak.

A közelben találtak is egy utcai árust, ahonnan ínycsiklandó illatok szálltak feléjük. Vettek egy-egy tacot, ami nem más, mint tortilla - kukoricás tésztából sütött palacsintaszerűség - megtöltve hússal és salsa szósszal.

Ínycsiklandozó vacsorájukat falatozva sétáltak tovább, s kerestek egy nyugodt helyet, ahova leülhetnek. Egy közeli parkban telepedtek le, ami nem más volt, mint a Viveros de Coyocan. Coyocan egykor önálló város volt, Cortez, a nagy felfedező innen irányította Új-Spanyolországot. Ma ez Mexikóváros legnagyobb faiskolája és kertészete. Hűvös, árnyékos parkjában sok ember megfordul, akik piknikeznek, kocognak vagy kirándulnak.

Bár a főutcán még este is nagy volt a nyüzsgés, a hatalmas zöldellő park most csendes volt, s egyedül voltak a lenyugvó nap narancsos-rózsaszín fényében.

Egy padon ülve eszegették kukoricás-fűszeres vacsorájukat. Amikor megvacsoráztak, Tao a lenyugvó napot nézte, ahogy rózsaszínre festi az ég alját, ezen a fülledt nyári estén. Teljesen elvarázsolta a látvány. Ilyet otthon nem lát, gondolta, ezért minden egyes részletét próbálta az emlékezetébe vésni. Kris kedvesét figyelte, ahogy önfeledten lebegett ebben az euforikus állapotban.

- Miért? - kérdezte hirtelen Tao. - Miért hoztál el ide?

- Szülinapod van, és valami különlegeset akartam - jött zavarba Kris. - De azért tetszett Mexikó, ugye? - kérdezte kissé félve a választól.

- Imádtam! Úgy imádok itt lenni! - Kris megnyugodhatott, mert Tao még mindig el volt varázsolva az aznapi élményektől. - A nyüzsgés, a sok ember, a látnivalók és az ételek! És a naplemente!... Egyszerűen varázslatos! Ez életem legszebb szülinapi ajándéka! - Tao a fellegekben járt kedvese meglepetésétől.

Kris szája sarkában megint megjelent az a sejtelmes mosoly:

- Ajándék? Milyen ajándékról beszélsz? Még meg sem kaptad.

Tao erre értetlenül nézett rá:

- Nem? De azt hittem, hogy az utazás... Nem az volt? - Szinte beszélni is elfelejtett, úgy meghökkent Kris mondatán.

- Van még valamim számodra... - Kris egy kis fekete dobozt vett elő a zsebéből, s kinyitotta. Taonak még a lélegzete is elállt az elé táruló látványtól, mert az ajándék nem volt más, mint egy aranygyűrű.

- Szeretlek - mondta Kris, mélyen Tao szemébe nézve. - Veled akarom tölteni életem minden egyes percét. Kérlek, légy az enyém! Én lennék a legboldogabb ember, ha igent mondanál. - Megfogta kedvese kezét, s vágyakozva nézett a szemébe.

Taot eléggé lesokkolták az események, szinte fel se fogta, Kris mit is mondott neki. De ahogy a szavak kezdtek eljutni az agyáig, és lassan realizálódtak benne, eszébe jutottak a Krisszel együtt átélt pillanatok: ahogy először megpillantották egymást, a megismerkedésük, az első elcsattant csók...

Belenézett Kris reménykedően csillogó szemeibe, és válaszolt:

- Igen... Igen! - csak ennyi jött ki a torkán kábultságában, de ezt az egy szót annál inkább határozottan ismételgette.

Kris megfogta kedvese kezét, és felhúzta ujjára a gyűrűt. Úgy érezte, Tao most már csak az övé, senki nem veheti el tőle. Határtalanul boldognak érezte magát. Kezei közé fogta Tao arcát, s lágy csókot lehelt puha ajkaira.

Már éppen el akart húzódni tőle, de a fiatalabb mohón ajkai után kapott, úgy csókolta vissza. Beletúrt Kris selymes hajába, s ujjai érzékien masszírozták kedvese fejbőrét. Krisnek tetszett, ahogy a fiatalabb átvette az irányítást, de szüksége volt egy kis dominanciára. Átkarolta a fiatalabb derekát, s egészen közel húzta őt magához, elmélyítve csókjukat. Kezei Tao derekáról egyre lejjebb haladtak, hogy végül elérték formás lábait és fenekét.

Mikor már szinte egymáson feküdtek, s Kris keze már kedvese pólója alatt járt, Tao hirtelen elhúzódott tőle:

- Menjünk vissza... a hotelba - zihálta a fiatalabb. - Ez a pad nem valami kényelmes - mondta, mikor már normálisabb tempóban vette a levegőt.

Kris csalódott fejet vágott. Már nagyon türelmetlen volt, egész nap csak azon járt az esze, hogy mikor maradnak kettesben, s most pont Tao volt az, aki félbeszakította ezt a szenvedélyes pillanatot.

- Na jó, menjünk - felelte, s már felsegítette kedvesét a padról. Mikor elindultak a hotel felé,  Kris nagyon remélte, hogy a visszaúton nem tévednek el, mert a nadrágját feszítő érzés már nagyon sürgetővé kezdett válni. Szerencsére megtalálták a hotel felé vezető utat, s gyorsan oda is értek.

Ahogy a szobába értek, kattant a zár, s azonnal vadul egymásnak estek. Szenvedélyesen csókolták egymást, nem tudva betelni a másik ajkaival. Kris nekidöntötte Taot a falnak, s kezei bejárták a fiatalabb vékony testét. Közben nyakát csókolgatta, s a kulcscsontjához érve finoman megszívta kedvese puha bőrét, vöröslő foltot hagyva maga után. Tao háta ívbe feszült, s közben hangos sóhajok hagyták el ajkait.

Kris hatalmas franciaágyuk felé vezette Taot, s elkezdte kigombolni az ingét, miközben saját felsőjétől is megszabadult. Megbabonázta Tao meztelen felsőtestének, tejfehér bőrének meztelen látványa.

Apró csókokkal haladt végig nyakán, mellkasán, egészen a csípője vonaláig, a farmerja tetejéig. Nem sokat vesződött a nadrággal, egy mozdulattal lehúzta róla a boxerével együtt, feltárva merevedését. Párszor végighúzta rajta ujjait, majd szájával kezdte el kényeztetni. Tao torkából hangos nyögés tört elő, s Kris gyorsított a tempón. Közben elkezdte felkészíteni őt, s amikor már elég tágnak vélte behelyezte lüktető férfiasságát. Már nagyon ki voltak éhezve egymásra. Rögtön felvették egymás tempóját, s hullámzó testükkel egyre hajszolták a beteljesülést, s végül egyszerre élveztek el hangos nyögések közepette.

Tao levegőt kapkodva terült el az ágyon a szintén ziháló Kris mellett.

- Ez volt életem legjobb szülinapja - suttogta Tao, kedvese arcát simogatva, ujján a gyűrűjével.

SooMin műve - Álomutazás

Álomutazás

Laosz

Rengeteg ember, zsúfolt tömeg, sikítozó lányok; ezzel lehetne a legjobban jellemezni az incheoni repteret ezen a szép, tavaszi napon. Főszereplőnk, Huang ZiTao két bőröndöt maga után húzva szalad egy bizonyos járat felé. Elaludt, szokása szerint, így már alig van ideje a felszállásig. Csomagjait leadja, megmutatja jegyét és átmegy az ellenőrzésen, ezután felszáll a repülőre. Egy idős hölgy mellé szól jegye, aki számára érthetetlen nyelven kezd el mesélni életéről. Másik oldalán pedig kísérője, a gyönyörű Wenling ül, aki egyben tolmácsa is lesz az úton.
 - Nem is te lennél, Tao-ge, ha időben ideértél volna - rázza fejét mosolyogva az idegenvezetőként kijelölt lány.
 - Nem tehetek róla! Fene gondolta volna, hogy ilyen sokáig tart bepakolni tíz napra. Na, meg hogy pont most kerülök dugóba - védi magát a harcművész. Utastársa csak egy újabb fejrázással mutatja ki véleményét, majd visszatér félig elolvasott könyvéhez. Titkon persze a szituáción mosolyog, melyben végre Tao az, aki nem tud mit mondani önkéntes beszédpartnerének.
A fiú szerencséjére a néni rájön, hiába beszél, ha a mellette ülő nem érti, mit is mond, így előveszi rejtvényes könyvét és azt töltögeti. ZiTao pedig kényelembe helyezve magát bóbiskol a négy és háromnegyed órás út hátralevő részében.
A gép tizenöt perces késéssel landol, majd a két kínainak a taxi fogással is meggyűlik a baja, ennek ellenére egy órával a betervezett időpont után sikeresen megérkeznek Wenling Vientiánban élő nagynénjéhez. Tao az autóból nem sokat látott a fővárosból - ez talán köszönhető annak is, hogy a négy órás alvás után még nem sikerült teljesen felébrednie. A középkorú nő szintén a fiúnak ismeretlen lao nyelven köszönti őket, melyet Wen azonnal fordít a fiúnak.
Befogadójuk rögtön megterít: egy kiadós adag laapot és rengeteg rizst rak a turisták elé. A pácolt, nyers halból készült étel először fura ízt hagy ZiTao szájában, de egy-egy falat rizzsel ezt könnyedén elűzi. Amint az összes tál kiürül, az egyedülálló nő felkíséri a két végzőst ideiglenes szobáikba. A két háló egymás mellett található, mindkettő ablakából tökéletes kilátás nyílik a város ezen részére.
Kipakolnak, majd összeülnek Tao szobájában, hogy megbeszéljék, pontosan mit csináljanak az elkövetkezendő kilenc napban. Ling kissé sajnálja, hogy az ország nem rendelkezik tengerparttal, de elhatározza, ez nem fogja érdekelni, s így is meglátja a tájban a rejtett szépséget. Mivel nagynénje másnap még nem dolgozik, megkérik, vezesse körbe őket a városban. A nő nagyon lelkes, de elmondja, egy nap nem lesz elég, hogy mindent megmutasson. Megbeszélik, a látványosságok közül hova viszi el őket a rokon, majd hova mennek kettesben az azt követő napokon.
Péntekre a régi főváros, Luang Prabang körüljárását jelölik ki célul, ahova egy itt élő koreai segítségével jutnak majd el. Tao az interneten keresett képek láttán a Kuang Si vízesésre a legkíváncsibb.
Kiadós fürdés után a fáradt páros megágyaz, ki-ki a saját szobájában, majd mindketten nyugovóra térnek. Wenling a másnapi városnézésről álmodik, míg Tao a vízesésen lehajózó pandákat lát maga előtt álomvilágában.
Az ébresztő korán szól - jóval korábban, mint várták. Bár Tao már hozzászokott a koránkeléshez, hála idol életének, ágya erős mágnesként húzza vissza; úgy hisztizik, akár egy öt éves kisgyerek. A nagynéni papayasalátát - vagy, ahogy a helyiek nevezik, tam mak houngot - készít nekik reggelire, amit hamar el is fogyasztanak. Amint a fiúban tudatosul, nemsokára elkezdenek körbejárni egy számára idegen várost, felélénkül, s másodpercről másodpercre egyre izgatottabbá válik. Kivételesen fél óra alatt összekészül, még hátizsákjába is bepakol a fényképezőgéptől kezdve a naptejen át az ásványvízig mindent.
Miután a gyámoltalan wushu-művész húsz percig várakozik a nappali barna kanapéján, a gyengébbik nem képviselői is elkészülnek, így nem vesztegetve több időt belevetik magukat Vientián rejtelmeibe.
Első állomásuk a Pha That Luang buddhista templom. Az aranyozott falak megbabonázzák ZiTaot, azt sem tudja, hova nézzen. Kísérőjük megpróbálja elérni, hogy bemehessenek és belülről is megcsodálhassák az épületet, de nem jár sikerrel - a létesítmény nem fogad turistákat. Elkeseredve ugyan, de tovább csodálják a templomot - kívülről. Természetesen, nem is viselhetné ilyen büszkén a Huang ZiTao nevet, ha nem kérné meg kísérőit, készítsenek róla pár képet telefonjával, ahogy a nevezetesség előtt áll.
Második úti céljuk a Nemzeti Múzeum, ahol órákon keresztül ámulva figyelik a történelmi emlékeket. Tao legnagyobb bánatára azonban itt nem fotózhat semmit sem - hiába ajánlja fel, hogy fizet érte. Megannyi festmény lóg a falakon, előttük pedig üveg alatt hever megannyi régi fegyver, háborús emlék. A fiúnak annyira megtetszik a tárlat, hogy visszavezérli kísérőit annak elejére, hogy újra végignézzenek mindent.
Megebédelnek egy utcai standnál, majd folytatják útjukat, egyenesen a Patou Xay felé, mely az ország függetlenségének állít emléket. Tao első kérdése: Felmászhatok a tetejére? Nem csak a két „hozzátartozó”, de a közelükben lévő - szintén kínai nyelvet beszélő - turisták is megmosolyogják.
A hazafelé vezető úton elmennek a Talat Sao piac helyszíne mellett, melyet rögtön felírnak listájukra. Ahogy buszuk elhalad a belváros utcáin, észreveszik a másnapra való előkészületeket - június első napját ugyanis Laoszban is a gyerekeknek szentelik, ennek örömére pedig tele vannak a terek ugrálóvárakkal, az utcák pedig játék- és édességárusokkal. Amint Wenling meglátja a társa arcán felragyogó mosolyt, rögtön libabőr lepi el karjait - érdekes nap lesz a holnapi.
 - Huang ZiTao! Mégis hányast szeretne kapni arra a hatalmas nyálfoltra a feladatlapja közepén? - rendíti ki álmodozásából földrajztanára a szétszórt idolt.
 - E-elnézést kérek, sansaeng-nim. - áll fel helyéről és hajol meg mélyen. Olyan mélyen, amennyire csak tud. A tanár morogva elveszi az ő feladatlapját is, ám azonnal összegyűri, és a kukába hajítja, ahogy meglátja az üresen hagyott mezőket.
 - Komolyan nem írtál egy szót sem? Mondjuk nem is értem, miért gondolta bárki, hogy most tanulni fogsz. - szólal meg padtársa, Wenling, a kínai cserediák, aki teljesen elcsavarta a híresség fejét. Ez a plátói szerelem azonban nem függ össze azzal, miért nem írt semmit papírjára - még a nevét sem.
Mindent tudott Laoszról, hiszen órákon keresztül készült a dolgozatra - annyira beleélte magát az ország fő nevezetességeibe, hogy másra sem tudott gondolni, milyen lenne, ha Ő és szerelme eltölthetnének ott pár napot. Az ábrándozás pedig úgy tűnik, túl sokáig húzódott.

MimiUnnie műve

Kanada

Napok óta besötétített szobámban ülök, ugyanabban a pólóban és melegítőnadrágban. Felhúzott lábakkal gubbasztok ágyamon, körülöttem pedig zsebkendők tömkelege fetreng szétszórva. Legtöbbjük összegyűrve és elhasználva. Szemeim pirosra vannak kisírva, valamint mellkasomban hatalmas üreget érzek. Azt hittem, hogy enyhülni fog a fájdalom, de inkább egyre rosszabb lesz. Pontosan három napja vesztem össze szerelmemmel, Kris-el. Pont az egy éves évfordulónk volt aznap. Megbeszéltünk egy esti találkát a város egyik legdrágább éttermében. Egész nap izgatott voltam és már nagyon vártam a pillanatot, amikor ott lehetek vele kettesben. Indulás előtt 10 perccel azonban kaptam egy telefonhívást egy barátomtól. Autóbalesetet szenvedett párjával. Neki csak kisebb sérülései lettek, viszont szerelme életveszélyben volt, műteni kellett. Teljesen ki volt készülve, a telefonba is alig tudott beszélni. Természetesen rögtön odasiettem hozzá, s megpróbáltam megvigasztalni. Megvártam, amíg végeznek a műtéttel és mondanak valami információt. Szerencsére sikerült megmenteniük a balesetet szenvedett személy életét. Amikor barátom bement hozzá, én elbúcsúztam és rápillantottam órámra. Annyira lesokkoltak a történtek, hogy teljesen elfeledkeztem a randinkról. Rohanni kezdtem, s meg sem álltam a megbeszélt helyszínig. Azonban mire odaértem, a helység már zárva volt. Előkaptam zsebemből telefonomat, majd tárcsázni kezdte Kris számát. Hosszan kicsörgött, de nem vette fel. Ebből rögtön tudtam, hogy szörnyen mérges rám. Jogosan. Szereztem egy taxit, amivel gyorsabban hazaértem, mint gyalog. Kettesével szedtem a lépcsőket, míg nem felértem az emeletre, ahol közös lakásunk ajtaja található. Gondolkodás nélkül rontottam be. A nappali üres volt, a szobából viszont halk neszeket hallottam, így besétáltam. Kris a szoba közepén térdelt, lábai előtt pedig félig bepakolt bőröndje hevert.
- K-kris? M-mit csinálsz?
- Nem egyértelmű? – kérdezte, de rám sem nézett.
- M-miért?
- Még kérdezed?
- Figyelj, nagyon sajnálom…
- El tudom képzelni. – mondta közömbös hangszínen.
- Az egyik barátom autóbalesetet szenvedett párjával. Hozzájuk mentem be a kórházba. Neki csak apróbb sérülései vannak, viszont a társa életveszélyes állapotban volt. Ott kellett maradnom, mint lelki támasz.
- Nehezedre esett volna felhívni?
- Olyan gyorsan történt minden, nem volt alkalmam…
- Rendben, nekem ennyi bőven elég. – csapta le bőröndje tetjét, majd összehúzta azt, s felállt.
- Kris, kérlek! – fogtam meg karját.
- Melyik barátod volt az?
- Lay.
- Szóval fontosabb neked, mint én. Még mindig érzel iránta valamit? Ha igen, akkor mondd el és békén hagylak, de ne verjél át, mert ezt nem bírom! – emelte meg hangját.
- Dehogyis, erről szó sincs! Ő már a múlt! Téged szeretlek!
- A cselekedeteidből nem ez jön le.
- Ne csináld ezt! Fel kellett volna hívjalak, de mégsem tettem. Beismerem, hibáztam. Csak kérlek, ne hagyj el!
- Sajnálom. – vette le kezemet karjáról. – Kell egy kis idő, hogy átgondoljam az egész kapcsolatunkat. – mondta, majd elment.
Először fel sem fogtam, mi történt igazán, aztán könnyeim hullni kezdtek, lábaim elgyengültem, én pedig a földön kötöttem ki. Tenyerembe temettem arcomat és zokogtam. Órákon át csak sírtam és sírtam. Amikor kicsit megnyugodtam, felhívtam Krist. Azt hittem, ha még egyszer bocsánatot kérek, rendbe jön minden. De erre esélyt sem adott, kikapcsolta telefonját.
Azóta minden nap felhívtam, hátha felveszi, ám mindig csalódnom kellett. Fogalmam sem volt, hova ment, azt sem tudtam, menyi időre ment el, vagy hogy visszajön-e valaha. Amikor ezen gondolatok futnak át fejemben, könnyeim maguktól útra kelnek. Utálom ezt a magatehetetlen helyzetet. Ezzel nem megyek semmire. Soha nem fogom újra látni, ha egész nap bezárkózom a szobába és sírok. Tennem kell valamit! Meg kell keresnem! De hol lehet? A leglogikusabb válasznak az tűnt, hogy hazament szüleihez. Kanadába, a világ második legnagyobb országába. Határozott mozdulattal álltam fel, majd siettem szekrényemhez. Előkotortam egy utazáshoz alkalmas öltözetet, majd átöltöztem. Ezután előhúztam az ágy alatt heverő bőröndömet, s pakolni kezdtem. Nem is néztem igazán, mit pakolok, csak szórtam be egymás után a ruhákat, cipőket, tisztálkodási szereket. Amint végeztem, útnak indultam a reptér felé. Szerencsémre csak fél órát kellett várnom a következő járatig. Az út elég hosszú volt, de szinte az egészet átaludtam a fáradtságtól. Mindössze annyit tudtam, hogy Kris Vancouver-ben, az ország három legnagyobb városának egyikében lakik, valahol a belvárosban. Ötletem sem volt, merre induljak, de nagyon elszántnak éreztem magam. Képes vagyok az egész várost körbejárni, hogy megtaláljam és beszéljek vele. Ő az életem, nem veszíthetem el egy veszekedés miatt. Megérkezvén a reptérre, egy hatalmas váróteremben találtam magamat. Csak most kezdtem igazán felfogni, mire is vállalkoztam. Magamat ismerve, itt is képes lennék eltévedni. Szorosan fogva húztam magam után bőröndömet, másik kezemmel pedig vállamra vetett hátitáskámat fogtam. Odasétáltam az információs pulthoz és az alapfokú angol nyelvtudásommal próbáltam meg térképet szerezni. Beletelt egy kis időbe, mire az üveges pult mögött álló hölgy megértette, mit szeretnék. Miután fizettem, elindultam kifelé. Kilépve a csarnokból megálltam, majd kinyitottam a kezemben lévő térképet, hogy szemügyre vehessem. Rögtön fel is tűnt a belvárost jelző Downtown felirat. Jó messze van a repteret takaró kis jeltől, így körbenéztem egy taxi után kutatva. Hamar meg is láttam egyet, melyhez oda is siettem. Az idős sofőr azonnal észrevette, hogy nem ide valósi vagyok, mégis türelmesen és segítőkészen fogadott. Rámutattam a helyre, ahova menni szeretnék, mire ő bólintott egyet, majd bepakolta bőröndömet a csomagtartóba. Ezt követően mindketten beszálltunk a járműbe, s pillanatok múlva elindultunk. Nem nagyon erőltettük a beszélgetést, inkább kifelé nézegettem az ablakon. A külvárosból egyre beljebb haladva a füves, tavas területeket felváltották a betonutak és a mellette sorakozó épületek. A járdákon emberek százai siettek saját dolgukra, az úton pedig autók sora állt. Jó fél óra kellett, mire beértünk a város központjába. A több emeletes lakóházak között egy-egy kávézó, étterem, áruház vagy galéria volt észrevehető. Egy félreeső kis parkolóban állt meg a taxi. Miután fizettem, kiszálltam, majd megkaptam bőröndömet is. Megvártam, míg elhajt a jármű, csak eztán néztem körbe. A Carral és a Water utcák kereszteződésében álltam, ahonnét a házak számozása kezdődik. Elvileg valahol a közelben kell lennie a Maple Tree térnek, ahol a városrész alapítójának a mellszobra áll. Egy kis séta után valóban itt kötöttem ki. Átkelve a téren megtaláltam a városrész egy másik nevezetességét is, a gőzórát, melynek működését egy kis gőzgép irányítja. Ezután rátértem a szűk kis utcára, ahol Kris és családja él. Az utca közepéig kellett sétálnom, hogy elérjem a takaros kis házat. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Nem kellett sokat várnom, egy kedvesen mosolygó hölgy lépett ki, aki nem volt más, mint Kris édesanyja. Kikerekedett szemekkel nézett rám, amikor felismert.
- Tao? Hát te meg mit keresel itt?
- Jó napot! Elnézést a zavarásért, de Krist keresem.
- Valami gond van?
Ezek szerint Kris nem mesélt neki a köztünk történtekről. Kicsit elszomorodtam, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy azért nem tette, mert ennyire nem fontos neki a dolog vagy csak azért, mert nem akarta aggasztani szüleit.
- Kissé összekaptunk. – vallottam be.
Úgy éreztem, elég volt a rossz cselekedeteimből, nem tudtam hazudni.
- Oh, tényleg? Kris nem is mesélte. Mi történt?
- Nem kell aggódnia, nem komoly! Azért jöttem, hogy helyre hozzam a helyzetet.
- Akkor biztosan azért ment el sétálni egymaga.
- Nem tetszik tudni, merre mehetett?
- A kínai negyedet nagyon szereti. Meg a Stanley parkba is gyakran ellátogat.
- Köszönöm szépen! Akkor megyek is és megkeresem.
- Várj! Tedd le a bőröndödet, ne cipeld feleslegesen. Ha nem találod, gyere vissza, este úgyis hazajön!
- Rendben. Nagyon rendes Öntől, hogy kisegít.
- Nagyon boldognak láttam, amikor veled van, szóval természetes. Na, de menj, beszélj vele! Minél előbb kibékültök, annál több mindent csinálhattok együtt, ha már egyszer eljöttél idáig.
Illedelmesen meghajoltam, majd célba vettem a kínai negyedet. Az itt sorakozó házak a 19-20. században épültek, jellegzetes elrendezésben. A földszinten kereskedelmi részek vannak, az emeleten pedig szállásként szolgáló szobák. Különböző vendéglők, kiskereskedések, valamint bankok váltogatják egymást. Tudomásom szerint minden évben rendeznek zászlós, jelmezes, tűzijátékos felvonulást, megünnepelvén a kínai újévet. Természetesen a tipikus kínai kert sem maradhat el, mely speciálisan van berendezve. Szinte minden vendéglőbe bementem és érdeklődtem Kris után, de senki sem látta errefelé. Végül egy édességboltba is betértem, mivel még nem nagyon ettem a mai nap, s gyomrom jelezte ezt. Már éppen fizetni akartam a pénztárnál, amikor az eladó sejtelmesen mosolygott rám.
- Ismered Krist? – tette fel a kérdést, mely elég hirtelen ért.
Félénken bólintottam egyet.
- A barátja vagyok.
- Szóval te lennél Tao?
- H-honnét tudja a nevemet?
- Egészen kiskorától ismerem Krist, sokat járt hozzánk, úgy tekintek rá, mintha az unokám lenne. Sokat mesélt rólad. Csak nem hozzá jöttél látogatóba?
- De igen. Nem járt errefelé véletlenül, mert nem találtam otthon.
- Körülbelül két órával ezelőtt volt itt. Azt mondta, sétálni megy a parkba.
- A parkba? Az édesanyja is említette. Akkor biztosan ott lesz. Megyek is, nehogy megint elkerüljük egymást! Köszönöm a segítséget!
- Ugyan, semmiség!
Már eléggé fáradt voltam, hiszen rengeteget gyalogoltam, de a tudat, hogy újra láthatom őt, erőt adott. Mivel a távolság hatalmas és elég fárasztó lenne gyalog, vonatra szálltam. Amíg utaztam, addig telefonomban rákerestem a parkra. A szabadidős tevékenységek elvégzésére kitűnően alkalmas hely 400 hektárnyi területet foglal magában. Rengetegen járnak ide, egészen a fiataloktól az idősekig, hiszen lehetőség van sportolásra, sétálásra, sőt a gyerekek is remekül játszadozhatnak a játszótéren vagy az állatkertben. Az állatkert mellett van egy Akvárium is, ahol több ezer tengeri élőlényt lehet megfigyelni. Kedvelt hely randevúk szempontjából is. Aztán még ebben a térségben tekinthetőek meg az indiánok által faragott, ősi totemoszlopok és a közeli domb tetején elhelyezkedő kanadai lobogó. Sok család szervez ide piknikezést, amikor az időjárás kedvező. Ez mind szép és jó, de hogy fogok rátalálni Krisre egy ekkora helyen? Időközben megérkeztem, s leszálltam. Egy rövidke séta után szemem elé tárult a park bejáratánál fekvő, Lost Lagoon nevű tó, mely rendkívül sok madárnak nyújt élőhelyet. Nem is tudtam eldönteni, merre nézzek, annyi minden elvonta tekintetemet. Annak ellenére, hogy jó pár emberke mászkált errefelé most is, meglepő nyugodtságot árasztott magából a hely. Ütemes léptekkel haladtam előre, hol egy teniszpályát, hol egy golfpályát hagytam magam után. A távolban azért az erdő is látszott, a másik irányba pedig a tengerpartot lehet elérni. Teljesen elmerültem a gyönyörű látványban, nem is vettem észre a felém közeledő lovas szekeret. Egy szerelmes pár ült rajta. Fájdalmasan sóhajtottam egyet.
- Kris, merre vagy? – motyogtam orrom alatt.
A következő pillanatban egy kisfiút pillantottam meg, aki a szüleivel sárkányt eregetett. Vidáman futkároztak és nevetgéltek. Ezt a családi idillt követte egy padon ülő idős pár, akik egymás kezét szorongatták. Végül egy kocogó lány jött velem szemben, aki kiskutyáját sétáltatta. Bármerre néztem, mindenütt ott volt a szeretet. Most még jobban rám tört ennek az érzelemnek a hiánya. Búslakodva haladtam tovább, közben pedig gondolkoztam. Ritka szerencsétlennek éreztem magam, amiért így elrontottam boldogságomat. De ami még ennél is jobban fájt, az az, hogy nem csak magamét, hanem azé az emberét is, akit mindennél jobban szeretek. Hirtelen úrrá lett rajtam az elveszettség érzése is, már nem is koncentráltam az útra, azt sem tudtam, hová megyek, csak mentem előre. Ebből a tehetetlenségből a kemény betontalaj helyett megjelenő puha homok rántott vissza a valóságba. Elértem a tengerpartot. Csak most tűnt fel az enyhe szél, valamint a hullámok enyhén sistergő hangja. Ez a rész a többihez képest elhagyatottabb volt. Gondolom a nyári szezonban jóval tömöttebb. Csupán egyetlen egy személyt véltem felfedezni. Egy vékony, magas, szőke hajú srác. Pont, mint Kris.
- Kris!? – döbbentem le. – Megtaláltam!
Minden rosszkedvem elszállt, szívem pedig hevesen dobogni kezdett, amiért láthatom. Csendben közeledni kezdtem felé. Nem hallotta, zenét hallgat. Amikor már csak pár centiméterre voltam tőle, megálltam. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Semmi épkézláb mondat nem jutott eszembe. Összeszedtem minden bátorságomat, s odamentem hozzá. Szemei be voltak csukva, arcát pedig az ég felé emelte. Csodás látványt nyújtott. Halkan leültem mellé és csak néztem. Nem akartam megzavarni, vártam, amíg magától észre nem vesz. Kicsit megijedt, amikor kinyitva szemeit felismert.
- T-tao?!
Nem szóltam semmit, csupán mosolyogtam.
- M-mit keresel itt? Hogyan találtál meg?
- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Szörnyen ostoba voltam, amiért nem szóltam neked és cserbenhagytalak az évfordulónkon. Jogosan voltál rám dühös, de nem tudok nélküled élni! Nagyon hiányzol! Teljes szívemből szeretlek, nem akarlak elveszíteni, érted? – zúdítottam rá mindent, miközben könnyezni kezdtem.
Ijedt, s egyben aggódó arccal nézett rám. Amikor csendben maradtam, felemelte jobb kezét, majd hüvelykujjával letörölte az éppen legördülő könnycseppet.
- Én is tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Nem kellett volna ennyire hevesen reagálnom, hiszen miden ember hibázhat. Egyébként nem dühös voltam, sokkal inkább csalódott. Mindent jól akartam csinálni, azt akartam, hogy tökéletes legyen az esténk. Aztán nem jöttél el. Megijesztettél. Azt hittem, túlságosan erőltetem a dolgokat vagy hogy valamit rosszul csinálok és elmenekülsz előlem.
- Dehogy! Tökéletes vagy, úgy, ahogy vagy! És hidd el, én is nagyon vártam az estét, egész nap arra készültem!
- Imádlak, te kis butus! – mosolyodott el, majd mélyen szemembe nézett.
Láttam bennünk a nyugodtságot, valamint a mérhetetlen szeretet, amit felém sugárzott. Arca lassan megindult enyém felé. Rögtön tudtam, mire készül. Boldogan fogadtam hosszú, édes csókját, mely olyan volt, mintha az első lenne. Levegőhiány miatt váltunk el egymástól.
- Szeretlek! – mondtam ki még egyszer, tisztán.
- Én is téged! – felelte, majd karját derekamra csúsztatva húzott magához.
Megkönnyebbülten bújtam oda hozzá, s hajtottam fejemet vállára. Így ültünk egy darabig a tengerparton és felhőtlenül beszélgettünk.
Még egy hetet töltöttünk Kanadában, hogy rendesen kiélvezhessük az itt létet. Rengeteg mesés helyre vitt el, melyeknek köszönhetően rendesen bepótoltuk az elmaradt évfordulónkat. Igaz, rosszul indult, de abban biztosak lehetünk, hogy erre életünk végéig emlékezni fogunk.

Letty-chan műve - Kalandos kirándulás

Kalandos kirándulás

Ciprus


Hogy az Isten verte volna bottal azt a nem normális egyént, aki kitalálta, hogy az EXO-M-nek utaznia kell! Komolyan, hogy lehetett olyan hülye a menedzsment, hogy felírtak hat országot kis papírokra, nekünk pedig húzni kellett egyet, és oda kellett utaznunk, ami a papíron állt? Bár, nem is értem, hogy miért lepődöm meg, az SM sosem volt normális, már komolyan csak az hiányzott volna, ha egy stábcsoportot is a nyakunkra küldenek, és akkor olyan lett volna, mint a SHINee-nál... De szerencsére ez nem történt meg, bár így is elég szar volt a helyzet. Ez volt tegnap előtt, most pedig itt ültem a repülőn, miközben szidtam SooMan-t, a menedzsert, Kris-t, és úgy nagyjából minden egyes élő személyt.


Ciprus... Komolyan, miért pont Ciprus? Elhiszem én, hogy viccesebb a szerencsétlen idolokat elküldeni nyaralni egy olyan országba, amiről még szinte életében nem hallott, de Ciprus? Azt sem tudom, hogy hol van, arra sem volt időm, hogy megnézzem, egyáltalán milyen nyelvet beszélnek, bár én a kínain kívül szinte semmi mást nem tudok. Oké, koreaiul elmotyogok, de inkább nem, ha nem muszáj. Ez is Kris hibája! Kihisztizte, hogy cseréljünk cetlit, én pedig belementem, mert azt mondta, hogy itt nincsenek rajongóink, amelyik országot meg én húztam, ott azt mondta, vannak, ő pedig jobban tudja kezelni őket. Így kicseréltem vele, de azt is titokban kellett csinálunk, mert még véletlenül szívrohamot kapott volna az egyik fejes, hiszen elrontottuk a viccét.


Sóhajtottam egy nagyot, ahogy megkezdtük végre a leszállást. Nem volt szerencsére hosszú az út, de azért hat óra eltolódás visszafelé nem éppen nevezhető kellemes. Szóval azt már meg tudtam állapítani, hogy valahol Európában voltam, de még mindig fogalmam sem volt konkrétabbról. Mikor a kis monitoron megjelent egy kép, ami megmutatta, hogy kellemes, huszonöt fok van, napsütés, egy kicsit jobb kedvem lett. Viszont az a kis mosoly is lehervadt az arcomról, mikor a szemem elé tárult a repülőtér alaprajza. Mégis hogy a francba fogok én innen eltalálni a szállásomra? Normálisak ezek, hogy egyedül küldenek el egy négy napos utazásra? Nem, egyetértünk!


***


Egy jó fél órával később már egészen nyugodtan üldögéltem a taxiban, kezemben egy pohár kávé, ami egész jó volt, a másikban pedig egy zsebkönyvet lapozgattam, ami iszonyatosan drága volt. Remek, szóval ahol jelenleg voltam, Ciprus egyik nagyvárosa, Limassol. Nézegettem a képeket, hogy ha már itt voltam, akkor megnézhetném a látványosságokat, de mivel már így is későre járt, az időeltolódástól pedig a fejem is fájt, inkább későbbre hanyagoltam mindent. De azt még megtudtam a könyvből, hogy Ciprus valóban Európában van, ráadásul a Földközi-tenger egyik szigete, ami nem is volt olyan kicsi.


Életemben nem voltam még Európában, az pedig egyáltalán nem nyugtatott meg, hogy a legtöbb embert nem hogy kínaiul vagy koreaiul hallottam beszélgetni, még angolul sem! Pedig az a szar azt írta, hogy nagyon sokan beszélik az országban a nyelvet, így a turistáknak egyszerű a dolga... Persze, ha tudtak angolul, márpedig nekem nagyon csekély az angol nyelvtudásom. Azon viszont meglepődtem, hogy az ország ketté van osztva. Ha jól értelmeztem az angol nyelvű szövegből, a déli rész a görög, míg az északi a török. Nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan is működött ez, de majd terveztem utána járni.


Láttam rengeteg városnevet is a könyvben, de mindnek olyan kimondhatatlan neve volt, hogy nem is próbálkoztam a kiolvasással sem. De az biztos, hogy tengerpartra el szeretnék menni, valamint fel a hegyekbe is, ahol valami Istenség sziklája volt, bár ezt a részt tényleg nem értettem. Fel is bosszantott, hogy ennyire hiányos a tudásom, így mérgesen vágtam a táskámba a kis könyvet, majd belekortyoltam a kávémba. Fogalmam sem volt, hogy mégis mennyi idő lesz az út a szállásomhoz, de reménykedtem, hogy nem olyan sok.


Amint bámultam kifelé az ablakon, figyeltem az autókat, kicsit másak volt a közlekedési szabályok, mint nálunk, de mégsem annyira eltérőek. Az biztos, hogy egyáltalán nem volt akkora forgalom, mint Szöulban, bár ez érthető. Itt csak kb. nyolcszázezren éltek, nem pedig több millióan. Elsőre nem tűnt olyan rossz helynek, és ha már kaptunk négy napot arra, hogy kipihenjük a fáradalmainkat, ki is fogom használni. Mindent tudni szerettem volna az országról, hogy hogyan élnek, milyen a nemzetközi ételük, milyen a kultúrájuk, milyen látványosságok vannak, és hogy miért ennyire felkapott a sziget, mert ahogy láttam, az volt. Ahogy így a gondolataimba merültem, már csak azt vettem észre, hogy a szemeim lecsukódtak, majd elaludtam.


Nem tudom, hogy mennyi idővel később, de a sofőr rázogatta a vállam, hogy ébredjek. Kicsit megijedtem tőle, hiszen szinte a pofámba dumált valami érdekes nyelven, amit nem értettem. Csak pislogtam rá álmos, ködös szemeimmel, mire ő sóhajtott egyet, megismételte a mondandóját ezúttal angolul, de még mindig nem lettem okosabb, csak azt értettem, hogy valami pénzről dumált nekem. Ezek után fogott egy lapot, és ráírt számokat, amit miután megmutatott nekem, azonnal eltűnt minden álmosság a szememből. HOGY MENNYIT KELL FIZETNEM?! Úristen, gyűlölöm ezt a helyet!


***


A négy napból az elsőt Limassol felfedezésére akartam szánni, megnézem majd az óvárost, majd elmegyek Paphos-ba, hogy megnézhessem a kulturális világörökségeket, de ha már ott leszek, nincs messze tőle Aphrodité sziklája sem. Igaz, hogy nem vagyok vallásos, de a görögöknek ő egy nagyon fontos istennőjük volt, úgy tartották, hogy a tengerből kelt életre, és arra a sziklára lépett rá először. Megtudtam azt is, hogy a ciprusiak elég vallásosak, elég nagy százalékban görög keresztények, a maradék pedig iszlám vallású. Aztán elmegyek majd a Tróodos-hegységet megnézni, egyrészt, mert nagyon gyönyörű hely, másrészt mert ez is világörökség. Az utolsó napot pedig a fővárosra, Nicosia-ra fogom szánni. Kemény lesz, sok idő el fog menni az utazásra, de ha mindig éjszaka teszem majd, lesz időm mindenre, amiket a fejembe vettem.


Mielőtt bárki is megkérdezné, nem, ezt nem a zsebkönyvemből tudtam meg, hanem a szállodában, ahol este aludtam, hatalmas mázlimra a portás beszélt koreaiul, azt legalább megértettem, ő mesélt egy kicsit az országról. Elmondta, hogy ezekbe a városokba érdemes elmennem, és hogy ne aggódjak, angolul szinte mindenki beszél mindenhol, meg tudom majd magam értetni, bár azt is mondta, hogy ehhez nem lesz nagyon szükségem, mert mindent el tudok majd olvasni bárhonnan. Kicsit megnyugtatott, hogy mégsem lesz olyan nehéz eljutnom egyik helyről a másikra, így az első napnak máris sokkal jobb hangulattal kezdtem.


Ahogy már korán reggel a főutcán sétálgattam, kissé megmosolyogtatott az, hogy mennyire más, mint Szöul. Betértem egy ajándékboltba, ahol minden tagnak vettem egy kis hülyeséget, kinek mit. Tudtam, hogy örülni fognak neki, valamint abban is biztos voltam, hogy legközelebb az EXO-K fog utazni, már csak az volt a kérdés, hogy mikor. Ezután tovább sétálgattam, rengeteg fotót csináltam a házakról, számomra különleges utcákról és épületekről. Nagyon érdekes volt, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom majd ezt a kiruccanást. Mikor eljutottam az óvárosig, ott csak még jobban meglepődtem. Szinte minden épületen látszott, hogy mennyire régi, de ennek ellenére is nagyon jó állapotban voltak, a főutca itt sem volt más, mint előtte. Bolt bolt hátán, valamint éttermek, így az egyik szimpatikusnak tűnő helyre be is ültem ebédelni.


Mikor a pincér angolul ajánlott nekem ételeket, csak annyit tudtam neki kinyögni, hogy „meze”, ugyanis még a szállodában azt mondta a recepciós, hogy azt mindenképpen meg kell kóstolnom. Gondoltam, biztos ez a nemzetközi ételük, mint Japánban a ramen vagy Koreában a kimchi. A pincér csak bólogatott nekem, és nem sokkal később tíz-, de lehet hogy tizenötféle ételt rakott le elém. El sem bírtam képzelni, hogy egy szó hogyan foglalhatja magában az egész étterem kínálatát, de mivel elég finomnak tűnt az összes étel, ügyetlenkedve nekiálltam az elfogyasztásnak. Voltak közöttük nem olyan finomak, viszont nagyrészt nagyon jók voltak, főleg a mousaka, ami darált hússal töltött tészta volt, a kefte, amik ilyen húsgombócok voltak, a halloum, ami egy nagyon finom sajt, az édességek közül pedig a karidaki, ami fiatal zöld dió fahéjas, szegfűszeges szirupban, valamint a kitrolemon, ami kandírozott citrusféle volt.


Azt hittem, hogy szétdurranok, mikor mindet elpusztítottam. Nagyon különleges ízek voltak, bár nekem kicsit sok volt a hús, mégis finom volt, és úgy gondoltam, egyszer megengedhettem magamnak. Mikor még üldögéltem egy keveset és nézelődtem, a pincér elém tett egy üveg bort, majd elkezdett ismét csak angolul beszélni nekem, amiből egy szót sem értettem. Miután magamra hagyott, a kitöltött poharat elvettem, majd beleszagoltam. Nagyon jó illata volt, így belekortyoltam. Édes volt, ami tetszett, soha nem ittam még bort, de ez kellemes csalódás volt. Mikor magamhoz invitáltam a pincért, hogy megkérdezzem, mégis miféle bor ez, és hogy szeretnék belőle venni egy üveggel, nos... Azt megtudtam, hogy az ára nagyon borsos, valamint a neve Commandaria. Így lemondtam az ötletről, hogy veszek egy üveggel, pedig fájt érte a szívem.


***


Három nappal később már a főváros utcáit róttam. Élveztem, hogy sehol egy rajongó, hogy anélkül tudtam sétálni az alapjáraton nem valami érdekes főutcán, hogy leszólítottak volna. A jókedvem is magasan volt, bár a tegnapi vihar, pont, mikor a Tróodos-hegységben voltam, lelombozott, így sajnos az kimaradt, de helyette buliztam egy jót, ahol egy aranyos lánnyal találkoztam. Nos, érdekes volt, hogy amint meglátott, először szóhoz sem tudott jutni, de bizonyára azért, mert ritka errefelé egy kínai, ráadásul egyedül, nem csoportosan. Aztán elnézést kértem tőle angolul, mert nekimentem, ő pedig koreaiul válaszolt. Nagyon meglepődtem, így egyből kíniul kérdeztem vissza, hogy érti-e a nyelvet, mire ő angolul, teljesen összezavarodott fejjel kérdezett vissza a kérdésemre. Ezen már nevetnem kellett, de végül angolul és koreaiul beszélgettünk, ha már úgy összehozott minket a sors.


Nem árulta el a lány, hogy milyen nemzetiségű, csak annyit, hogy nem idevalósi, nyaralni jött a barátnőjéhez. Mesélt ő is egy kicsit, azt mondta, nem volt még a fővárosban, de az ő következő célállomása Ayia Napa, azon belül is a The Square elnevezésű környék, mert ott rengeteg szórakozóhely van. Hívott engem is, de mikor közöltem vele, hogy sajnos időhöz vagyok kötve, és két nap múlva haza kell utaznom, egy kicsit elszomorodott, de megértette. Aranyos lány volt, tőlem mindenképpen fiatalabb, de nem akartam tőle megkérdezni. Valójában... Még a nevét sem tudtam, ami kicsit érdekes, de mivel úgysem fogom többet látni, annyira nem bántott. Csak hát, azért kissé bunkónak gondoltam magam, hogy még be sem mutatkoztam.


Nicosia tényleg nem volt valami érdekes, viszont a Paphos-i világörökség nagyon szép volt. Igaz, hogy sosem voltam oda ezekért a dolgokért, valamint rengeteget sétáltam, de megérte, mert gyönyörűek voltak a mozaikok. Megnéztem még a mészkőből épített házakat is, és szinte leesett az állam, mikor megtudtam, hogy ott még a mai napig tartanak előadásokat. Kicsit hihetetlen volt, hogy egy második században épült épületet még évezredekkel később is minden nehézség nélkül használni tudtak. Ciprus örökségei tényleg hihetetlenek és gyönyörűek voltak, egyáltalán nem bántam meg, hogy cseréltem Kris-el.


Ahogy sétálgattam a Lidra Street-en, figyeltem a középkori falakkal körbevett utcát, ahol csakis gyalogos közlekedés volt. Ha jól sejtettem, nemsokára elértem a határvonalat is, ami átvezet majd a török részre, de előtte mindenképpen fel akartam menni a Shakolas Tower toronyépületbe, mert onnan nagyon szépen látni a várost körülölelő hegységeket. Éppen az egyik kis butikból jöttem ki – ahol csodák csodájára tudtam venni egy eredeti Gucci pénztárcát, igaz, hogy szép kis summáért, de nem tudtam otthagyni –, mikor megláttam, hogy a tegnapi lány sétált el előttem. Gyorsan utánaszaladtam, majd megérintettem a vállát.


- Hé, szia! - köszöntem rá angolul, kedvesen mosolyogva.

- Szia - viszonozta a gesztust. - Hát te?

- Öö... Én... Inkább te? - nyögtem ki szerencsétlenül, mire elnevette magát. - Ne nevess ki! - tettem hozzá koreaiul, mert az azért mégis jobban ment, mint az angol.

- Ne haragudj, de nagyon aranyos, ahogy próbálkozol - biccentett, szintén koreaira váltva. - Egyébként tudom, hogy azt mondtam, hogy Ayia Napa a következő célállomásom, de meggondoltam magam.

- Igen? Miért, nem akarsz egyet bulizni? - csodálkoztam, miközben el is értük az utca végét.


Nem figyeltem tovább újdonsült barátnőm szavaira, csak a határt bámultam, ami kettévágta a fővárost, valamint az országot is... Nos, nagyon furcsa volt. Valami falra számítottam, mint mondjuk a Kínai Nagyfal, de ez... Olcsó, fehér fémhordók egymásra pakolva, de valami biztos lehetett bennük, talán homok, vagy valami ilyesmi. Volt egy kis rés a több méter magas hordók között, mind a két oldalt ott állt két gépfegyveres fazon, akik rohadt ijesztőek voltak. Úgy éreztem magam, mint egy filmben, kicsit vicces volt, de ez a határ akkor is nagyon furcsa volt.


- Hahó! - lengette meg a kezét előttem a csaj. - Tao, minden rendben?

- Ja, igen, persze, bocsi - nyögtem ki gyorsan anyanyelvemen, aztán hozzátettem koreaiul.

- Klassz - vigyorgott rám. - Átmenjünk? Úgy hallottam, olyan, mintha egy másik világba csöppentünk volna.

- Szeretnék, de előbb nem megyünk fel a toronyépületbe? - mutattam a hatalmas erődítményre.

- Felőlem - rántotta meg a vállát mosolyogva, majd elindult.


Ahogy figyeltem a távolodó alakját, csinos alakját és kecses lépteit, hirtelen az agyamba villant, hogy a nevemen szólított. Úristen, honnan tudta a nevemet? Gyorsan utánaszaladtam, és mikor megláthatta rémült képemet, egyszerűen csak elnevette magát, amit én egyáltalán nem értettem, hogy miért tett.


- Honnan... Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem meg kissé durcásan, bár nagyon érdekelt a válasza.

- Nos - hagyta abba a nevetést, majd a szemembe nézett, továbbra is mosolyogva. - Az a helyzet, hogy én magyar vagyok, ráadásul KPop fan, és történetesen te vagy a bias-om, Tao...


Erre csak kikerekedett a szemem, de mielőtt bármit is tudtam volna válaszolni, megcsörrent a telefonom a zsebemben, így szinte reflex-szerűen vettem ki, majd emeltem a fülemhez. Meg sem néztem, hogy ki volt az.


- Igen? - szóltam bele, továbbra is a lányt bámulva, aki csak nevetett rajtam.

- Basszus, Tao, ígérj meg nekem valamit! - Igen, neked is szia, Kris, köszönöm, jól vagyok.

- Mit? - kérdeztem vissza automatikusan.

- Ha legközelebb bármit is kérek tőled, rúgj seggbe egy acélbetétes bakanccsal, de jó erősen! - hallottam barátom reménytelen hangját.

- Mégis miért? - értetlenkedtem.

- Mert a rajongók kicsinálnak! Oké, nem rosszabbak, mint nálunk, de... Basszus, a faszom sem gondolta, hogy itt is rajongóim vannak - hisztizett. - Pont azért cseréltem veled, mert reménykedtem, hogy nyugtom lehet, erre tessék!

- Hol is vagy pontosan? - kérdeztem tőle gúnyosan.

- Magyarországon! - vágta rá, miközben biztos voltam benne, hogy elfintorodott.

Viszont amint meghallottam az ország nevét, majd a rajongómra néztem, aki szintén magyar volt... Úgy elkezdtem nevetni, hogy még a hasam is belefájdult. Nem érdekelt, hogy a lány azt sem tudta, mi bajom van, valamint az sem, hogy Kris folyamatosan szidott a telefonban. Bizonyára azt hitte, hogy a hisztijén nevetek, holott nem így volt. Ugyan csúnyán átvert, de nem baj, megérdemelte, hogy ilyen helyzetbe került! Visszanyalt a fagyi, Kris?


Egyszerűen imádtam ezt a helyet!