Mia műve - FRANKó nyaralás

FRANKó nyaralás

Már annyira nem bírtam magammal, próbáltam egy helyben megülni – tényleg próbáltam -, de valahogy nem sikerült; ő is csak halál nyugodtan mosolyogva babrálta a telefonját. Nem akartam szegényt kiidegelni, de annyira izgatott voltam ettől az egész utazástól...

- Tao, figyelj már – szólítottam meg. - Te nem izgulsz? Értem én, hogy rengeteget utazol, szóval ez neked semmi, de most mégis csak együtt megyünk kirándulni... – erre csak kinevetett.

- Nem, már jártam ott, maximum azért izgulok, mert állítólag most hidegebb az idő mint valaha. - Jó persze, régen is utáltad a hideget, mi másért is aggódnál.

- Na látod, repülni meg már te is repültél.

- És..-

- Nem mesélek, majd meglátod, ha odaértünk – vágott szavamba. Én is vágtam neki egy grimaszt,

és tovább kémleltem a le- és felszálló gépeket. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy a kiskori legjobb barátommal végre elutazunk snowboardozni. Régen csináltunk már valamit együtt; amióta híres lett, szinte alig volt ideje. Nagyon próbálkozott, de nem ő tehetett róla, ezért is örültem neki, hogy megint együtt lehetünk kicsit, mint a régi szép időkben.

- Azért hiányzik... – ültem mellé, végre nyugodtabban.

- Micsoda? – tette el telefonját, és rám nézett.

„A kettes kapunál elkezdhetik a beszállást”

Nem válaszoltam, ahogy meghallottam ezt a mondatot, újra annyira izgatott lettem, hogy nem is válaszoltam, csak azonnal felkaptam cuccainkat, megragadtam a kezét és irány a kettes kapu.

A nagy örömködés közepette észre sem vettem, hogy mennyire elfáradtam, úgyhogy mikor elfoglaltuk helyeinket, és már nem tudtam magamból több szót kipréselni, nemes egyszerűséggel bealudtam. Fél füllel még halottam, hogy 9724 kilométert és körübelül 14 órát fogunk utazni, de nem reagáltam valami aktívan.

- Az jó sok – motyogtam még, és végleg vállára hajtottam fejemet.

Ha mellettem volt, olyan nyugodtan aludtam, az illata és a közelsége mindig sokat segített. Inkább hasonlított egy gondoskodó bátyra, mint legjobb barátra.

Hirtelen ébredtem, kicsit ziháltam is, mire megfogta kezem, és egy szempillantás alatt megnyugtatott.

- Ott vagyunk már?

- Nézz a monitorra, álomszuszék. – Még volt vagy 2 óra leszállásig.

- Jesszus mennyit aludtam...

- Hála a jó égnek – nevette el magát – addig sem beszéltél.

- Hé, na. Hülye – bokszoltam a vállába, majd egy stewardess - megzavarva az idilli pillanatot - mosolyogva megkérdezte:

„Hozhatok az ifjú párnak esetleg valamit inni?”

Tao-val mindketten hatalmas nevetésbe kezdtünk, próbáltam megnyugodni, de nekem még nem igazán ment. Elmagyarázta a helyzetet, majd miután a kedves stewardess bocsánatot kért, kértem két pohár vörösbort.

- Jól nyomod. Te figyu, tényleg egy párnak nézünk ki? – kérdezte most ő felhúzott szemöldökkel. - Aha, talán kicsit. A legjobb barátokat és a szerelmeseket nem sok választja el egymástól… talán ezért mondta.

A vörösborozással, és egy film „közös” megnézésvel ütöttük el az utolsó 2 órát, és mikor a pilóta megszólalt, hogy hamarosan megérkezünk, megint kezelhetetlenné váltam. Kinéztem az ablakon, és a gyönyörű svájci Alpok látványa tárult elém.

- Ez elképesztő... – Elállt a lélegzetem is, és konkréten kézzel kellett becsuknom a számat, hogy ne folyjon ki egy csepp nyál se. Végeláthatatlan messzeségben csak fehér hegyek tárultak a szemeim elé.

- Tudtam, hogy tetszeni fog – súgta fülemhez, amire egy mosoly volt a válaszom. A városból a zürichi repteret láttam meg legelőször, ami egyszerűen hatalmas volt. Igaz, későre járt, mire ideértünk, de kivilágítva is minden tökéletesen látszott. Az egész fénye akkora volt, hogy szerintem egész Svájcot bevilágíthatta volna. Kicsit közelebb már a magasabb épületek csúcsait is láthattam, és bár csak homályosan, de így is látszott rajtuk, hogy kicsit régiesek, és amolyan igazi svájci szerető hatást keltenek. Csillogó szemmel mértem fel mindent, és remegő hangon mondtam Tao-nak „Köszönöm”.

A kijáraton túl már egyszerűbbnek tűnt minden, de korántsem volt az. Tao vagy 20 percig próbálta kimondani a taxisnak, hova is megyünk, ilyenkor néha fel is nevettem, aztán végre szegény sofőrünk is megértette.

- Mondd megint kérlek.

- Nem-nem – tudta, hogy úgyis nyaggatni fogom, és hogy nincs menekvés, úgyhogy egy sóhaj után beadta a derekát.

- Flum… Flums.. Flumserberg.

- Woooo, most nagyon szépen mondtad.

- Innentől tessék az egész útra békén hagyni – borzolta össze hajam, és bekapcsolta zenéjét.

Az út végén is kedves volt a vezető, segített mindent kipakolni, majd mosolygott és mondott valamit németül nekünk. Egyikünk sem értette, de azért próbáltunk mosolyogni. Elköszöntünk és bementünk az épületbe. - Már meg ne haragudj, de nem egy egyszerű helyre hoztál... – Körbe-körbe csak fából volt az egész épület, itt a recepciónál volt egy hatalmas kandalló is, mindenféle díszekkel tele. Volt egy hatalmas Svájci zászló is a recepciós feje felett, amit - míg Tao elkérte a szoba kulcsát - jól kielemeztem és megjegyeztem, hogy tetszik, hogy piros, bár a nagy fehér kereszt nem volt túl megnyerő.

- 707, ez a mi szobánk, kétágyas, fürdőszoba, konyha és nappali – magyarázta. Őszintén szólva a lakosztályunk rohadt jól nézett ki.

- Na jó, szólj, ha kapok még ma ilyen sokkot, mert lehet, hogy már nem bír el többet a szívem. Ez eszméletlenül néz ki, te is látod vagy csak én? De tényleg, itt egy hatalmas, üvegezett, tájra néző fal a nappalink egyik oldalán. Csípj meg, most csípj meg, bár nem akarok felébredni. – Olyan jót nevetett rajtam, de ő valahogy gyorsan megszokta ennek a luxusnak a látványát.

- Javaslom, gyorsan fürödjünk és aludjunk, én hulla vagyok.

- De csak, mert a repülőn fent voltál – vágtam egy grimaszt és a háló felé vettem az irányt

– Tao… van egy kis.. – torpantam meg.

- Az ágyra gondolsz? Hát, az igazság az, hogy már nem volt kétágyas szobájuk – borzolta meg közben ében fekete haját. – Annyira reménykedem, hogy ezt a kis hibát elnézed nekem...

- Ugyan, hagyd már, kiskorunk óta ismerlek, csak nem fogok egy nagy franciaágyon hisztizni, amúgy is, legalább nem unatkozom majd.

- Na, attól félek én is. – Most már én is nevettem az oltásain.

A kipakolást követően gyorsan mindketten lefeküdtünk, és máris ágyba bújtunk, hogy kipihenjük ezt a hatalmas utat és az időzónaugrást. Neki könnyen ment az elalvás ellenben velem, én már így is túl sokat aludtam. Egy darabig kiültem a nagy üvegfalhoz és csak bámultam a tájat. Hatalmas erdő húzódott meg a síparadicsom mellett, örökzöldek terítették be végig a mellettünk lévő területet, és minden egyes fenyőfa olyan magasra nőtt, mintha egy óvó falat képezne az üdülőhely körül. A hó teljesen ellepte őket, de ettől csak még szebbek voltak, főleg ahogy néha megcsillant a Hold fénye egy-egy ágon. Már csukódtak le a szemeim, de még nézni akartam, ugyanis a nyugodt éjszaka miatt egy-két állatot is láthattam fél percekre előmerészkedni rejtekeikből. Sokáig bámultam még az erdőt, olyannyira, hogy végül itt nyomott el engem is az álom.

- Hasadra süt a nap – halottam meg csilingelő hangját, és mikor pilláim széjjelebb nyitogattam, mosolygós kisfiús arcát láttam meg először. Csak nyöszörögtem, egy szót se szóltam, és mint egy zombi keltem fel a földről, hogy aztán álmos és kócos fejjel próbáljam összekapni magam a fürdőben.

– Siess, mert elkésünk a reggeliről!

- Reggeli? – nyújtottam ki a fejem a fürdőből. – Mit eszünk?

- Igazi, európai kaját – mondta olyan hanggal, hogy már most kicsordult a nyálam. Nem is kellett több, olyan gyorsan elkészültem, és olyan fittnek tűntem, mintha már vagy 2 órája fent lennék.

Az étkezőbe belépve a szemünk elé tárult a mennyei étkek látványa. Csak úgy csillogtak a szemeink, különféle ételek voltak felsorakozva igazi terülj-terülj asztalkám volt. Az illatuk, te jó ég, itt helyben el tudtam volna élvezni annyira finom volt, a kinézetükről nem is beszélve; féltem mi lesz, ha az íze is ennyire jó. Nyomban oda is mentünk és két tányért kezünkbe véve elkezdtük kémleli az ételeket. Volt ezer féle péksüti szerűség, meg kenyérfélék, ezer meg egy sajt is, de egyértelmű, hogy a legfinomabb svájci sajt, ezer féle péksüti szerűség, meg kenyérfélék, ezer meg egy sajt is, de egyértelmű, hogy a legfinomabb svájci sajtokat akartuk megkóstolni elsőnek. Tele pakoltuk tojással is, meg mindenféle szalonnával, és nekiláttunk a reggelinek. Meg sem szólaltunk, na jó, egy "uram ég" és "nem bírom, annyira finom" belefért, de főként csak elégedett hümmögés hagyta el a szánkat.

- Degeszre ettem magam, egyszer biztos az ilyen finomságok okozzák majd a vesztem.

- Semmit nem változtál – mondtam viccelődve.

- Mert?

- Még mindig ugyan olyan sokat tudsz enni. Figyelj, nekem maradt itt még egy kis tojás, kéred?

- A jó ügy érdekében ez is biztosan le fog csúszni – nevetett, majd azt a picit is belapátolta. Különösen feldobta a reggelink végét az a finom svájci alpesi kávé, amit habos tojásból készítenek.

- Mit terveztél mára?

- Snowboard.

- Egyik nap majd bemegyünk azért a városba is? Tudom, nem olyan érdekfeszítő, de szeretném megnézni azokat a csúcsos virágokkal borított házakat, meg láttam valami óratornyos izét is a programfüzetben, talán valami templom volt. Igazából a mellette lévő Limmat folyó jobban érdekel, láttam ott egy érdekes, több lyukú hidat, nagyon szépnek tűnt. Komolyan, Zürich tele van érdekes helyekkel, olvastam egy fura helyről is, vagyis a neve volt fura, valami ... Hű várj, gondolkoznom kell – olyan nehezek voltak ezek a német szavak – ja, tudom Bahnhofstrasse, az is érdekelne, ez egy bevásárló utca.

- Jól utána néztél – nevetett. - Még itt vagyunk 2 napig ezen kívül, mindre szakítunk időt, ne félj. – Bíztam benne, mindig úgy intézte a dolgokat, hogy mindkettőnknek jó legyen.

– Szerintem ne húzzuk az időt, nézzük meg, milyen a lejtő. – Csak felálltunk, majd a szobába menve megfogtuk az összes felszerelésünk, és elindultunk a világ legkirályabb lejtőjéhez.

Most, hogy ilyen világos volt, mindent tisztán lehetett látni. A hegyek még magasabbnak tűntek, mint este, és jól lehetett látni, hogy rengeteg a hó, aminek mi nagyon örültünk. Mindenfelé csak a hegyek és az a szép erdő volt, amit este néztem.

- Kösd fel a gatyád, Min. Oda megyünk fel – mutatott az egyik hegycsúcs irányába. A Naptól nehezen láttam, szemem felé tettem egyik kezem, és próbáltam kémlelni. Persze, nem kellett sokáig, hiszen kiszúrta a legmagasabbat célnak.

– Ez a profik pályája. - De mi nem vagyunk profik.

- Ne szórakozz, dehogynem. Évek óta snowboardozunk, ez meg se kottyan nekünk, különben is, már csúsztam le rajta.

- Igazad van. - Tetszett az akadály, mindig is bennem volt azért a veszély iránti szeretet.

– Remélem tudod, hogy nem fogsz leelőzni – indultunk meg, hogy bejelentkezzünk a pályára.

- Ennyire ne becsülj alá, fejlődtem – vette el mosolyogva a kártyáinkat.

- Érdekes menet lesz – haraptam be alsó ajkam, és nem tudtam lemosni a vigyort a fejemről.

A hegy legtetején elkapott az adrenalin löket is, és még jobban akartam, de egy fél percre még megálltam, becsuktam a szemem és élveztem a szél kellemes simogatását, a Nap gyenge melegét. Egy picit meg kellett magam nyugtatni, nehogy elveszítsem a fejem.

- Beijedtél már?

- Én? Soha, miről beszélsz, már alig várom, csak kellemes volt magamba szívni mindent, mielőtt legyőzlek.

– Csak nevetett és feltette a szemüvegét, majd megigazította a deszkám pántjait.

– Azért én erősebb vagyok, húztam kicsit rajta – mondta és a sajátjait is megvizsgálta még egyszer.

Izgatott és feszült 5 másodperc várás következett, majd bekiabálta: „RAJT”

Egyszerre indultunk el, de ő valahogy előrébb tartott egy picit, mint én. Néztem a hátát, élveztem, ahogy a szél szlalomozik testem körül, ahogy oda-vissza siklok a hegyoldalon. Közeledtem hozzá, majd ismét lehagyott. Összehúztam szemeim, egyensúlyoztam, és kicsit előrébb dőltem, hogy gyorsítsak. Feltüzelt, hogy legyőzhetem, meg akartam neki mutatni, mire is vagyok képes, és sikerült is beelőznöm a pálya felénél. Teljesen a snowboard csábításába estem, és minden pillanatát kiélveztem az adrenalin mámorának. Segítségemre lett a szél, és cikázni kezdtem az esetenként velem szembe kerülő fák között. A deszka hihetetlen gyorsasággal száguldott az utolsó szakaszon, és már tudtam, hogy győzni fogok. Hatalmas mosolyra húztam a szám, de az utolsó 3 méteren Tao a semmiből előkerülve elhúzott mellettem. Annyira meglepődtem, hogy hirtelen nem tudtam hogyan befékezni, és a közelgő buckán már irányíthatatlanná vált a deszkám. Szép szóval is pofára estem. Egyértelmű, miért is ne, de nem ütöttem be semmimet. Tao mindenét a földre dobva azonnal visszarohant hozzám.

- Min, jól vagy? Hívjak orvost, fáj valamid?

- Győőőőztél – emeltem fel kezem, mintha megadnám magam. – Jól vagyok, ne félj, de azt el kell árulnod, hogy hol és mikor értél utol engem. Legalább 5 méter különbség volt köztünk, láttam, mikor egyszer hátra tudtam pillantani.

- Titok, majd este elárulom. Ha jól vagy, megyünk még egyet.

- Még százat – vágtam rá, és feltápászkodtam. - Tudod, mire jöttem rá? Árt neked a sztárság, de az indokot csak akkor mondom el, ha te is majd a tiéd – nyújtottam ki a nyelvem, és máris futottam a felvonóhoz.

Az egész délutánt ezzel töltöttük, egyszer megálltunk megenni egy kis rágcsálnivalót, valami svájci izé volt, nem tudom, de isteni jó íze volt. Majd este felé fáradtan cammogtunk be az étkezőbe. Vacsorára is volt egy csomó hazai étel, annyira fura nevük volt, alig bírtam őket kiolvasni.

- Tao te már jobban nyomod, ez itt mi ez?

- Röschti, ahogy elnézem, valami krumplis, biztos finom.

- És az ott? – mutattam kicsit messzebbre.

- Züri Gschnätzlets, húsnak tűnik, szerintem ne nagyon akard tudni a nevüket, válassz kinézet alapján.

- Lehet, hogy igazad van...

- De rég hallottam ilyet tőled.

- Ne szokd meg.. – Máris pakoltam mindent, ami tetszett, de fele annyit sem tudtunk enni, mint reggel. Azért a sajtokat most sem hagytuk ki. Az est fénypontjai mégis a különleges italok voltak.

Az összes itt megszálló vendég ingyen kóstolhatta meg a svájci különleges ribizli pálinkát, svájci absinthe-ot, whiskey-it, meg mindenféle német sört, és tömérdek mennyiségű, erősebbnél erősebb koktélt. Annyira finom volt az ízük, és Tao is csak hozta az újabb és újabb finom italokat. Volt olyan köztük, aminek kisebb, de volt olyan, aminek nagyobb volt a szesz tartalma, én pedig könnyen berúgtam.

- Tee ide figyelj má' – fogtam meg Tao vállát, vagyis próbáltam, mert magassága miatt nehezen értem el. – Lógsz egy magyarázattal.

- Biztosan részegen szeretnéd megérteni? – nevetett majd megfogott a derekamnál, nehogy orra essek a saját lábamba. Újabb pohárért nyúltam, de elvette.

- Héé, mit csinálsz? Azt még meg akartam kóstolni.

– Elég lesz, így is túl sokat ittál.

- Te hoztad – kapaszkodtam erős karjaiba. – Felmegyünk? Kicsit elfáradtam ma.

- Rendben, szívesen. – Nagyon lassan jutottunk el a szobáig, ott pedig sehova máshova nem tudtam menni, csak az ágyba. Nem tudott rávenni, hogy a fürdő felé vegyem az irányt.

- Biztos nem tudsz?

- Nem, figyelj, ha kinyitom szemem, és megpróbálok innen felkelni, akkor vége a világnak – halál komolyan beszéltem. – Nem vagyok rosszul, csak kérlek, ne kelljen felkelnem.

- Hozzak valamit?

- A hálóingemet kérlek, meg ha nem túl nagy kérés, akkor egy fehérneműt. – Bele se gondoltam, mit kérek, igazából azt sem tudtam, mit beszélek. Láttam, hogy félve, vörös arccal nyújtotta oda mindkét ruhadarabot. Részeg profizmussal valahogy átöltöztem, de míg a folyamat befejeződött, simán lefürdött. - Úgy látszik, nem voltam valami gyors – mondtam, mire befeküdt mellém.

Közelebb húzódtam, a teste olyan jó meleget árasztott magából. Nem bújtam hozzá, de felé fordulva közel próbáltam elaludni.

- Nagyon fáradt vagy?

- Kicsit, miért?

- Kérdezhetek valamit?

- Igen. – Habozott kicsit, mintha nem merte volna megkérdezni – Gyerünk, ki vele, mielőtt elalszom. – Ez után több, mint 5 perc kellett még, mire kinyögte.

- Mire mondtad, hogy hiányzik? – nem értettem először, mire gondol, úgyhogy furcsán néztem rá. – Mielőtt felszálltunk a repülőre – pontosított, hátha jobban megértem.

- Ohhh tudom, hát… Arra gondoltam, hogy a veled töltött idő mennyire hiányzik, és te mennyire hiányzol... – Felébredtem, kinyitottam rendesen szemeim, és kémleltem arcát, hogyan is reagál mondandómra. – Arra gondoltam, hogy milyen jó volt, mikor régen vigyáztál rám, és mindig együtt nevettünk, mikor megöleltél, és mikor megvigasztalhattalak, ha valami baj volt. Nagyon hiányzol, és hiányzik egy érzés is.

- Milyen érzés? – Láttam, hogy nem tudja, miről beszélek, de vártam. Soha nem mondtam el neki, de nekem onnantól, hogy őt ismertem, nem volt több férfi az életemben. Mikor kicsi voltam, még báty szerepet töltött be az életemben, de aztán felnőttünk. Bámultam értetlenkedő fekete szemeit, ajkai kicsit szétnyíltak, annyira gondolkozott, hogy majdnem mindenét elengedte. Korábban már mondtam neki, reméltem abból a mondatból rájön „a legjobb barátokat és a szerelmeseket nem sok választja el egymástól…”. Hirtelen láttam rajta, hogy rájött. Rájött, de nem mondott semmit. Hatalmas tenyerét arcomra rakta, és óvatosan simogatni kezdte, puha volt és meleg. Elindított bennem valamit, annyira régóta szerettem volna, hogyha így ér hozzám, mint egy igazi férfi, csak eddig sikerült ezt elnyomnom.

- Nem akarom, hogy vége legyen a barátságunknak – súgta halkan a fülembe. Csukott szemmel élveztem most mélyebb, és doromboló hangját, és próbáltam elfogadni döntését… - Remélem, megmarad az én érzéseim mellett ez is – mondta kicsit biztosabban, és ajkaival betámadta az enyémeimet. Tágra nyíltak szemeim, de azonnal átkaroltam nyakát, és viszonoztam. Forró csók volt, mintha tüzelt volna a levegő, alig bírt magával, teljesen rám mászott, és úgy falta őket, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy valami az övé lehet. Önkívületi állapotba kerültem az örömtől, magamba szívtam illatát, és a szenvedélyt, amivel éppen magáévá tette ajkaim. Szinte fojtogatott, de ez tűnt a legjobb érzésnek abban a pillanatban. Az övé voltam és végre ő is az enyém.