Mia műve - Bosszús Karácsony

 

Bosszús Karácsony

 

 

Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire felszabadultnak Koreában. Minden pillanatát ki akartam élvezni annak, hogy újra itt vagyok, így gyorsan felvettem a csomagjaim, leadtam a papírokat és máris száguldottam az utolsó ajtó felé. Fárasztó volt a repülőút, de ezért tényleg megérte. Ahogy kiléptem, máris szemem elé tárult a jó öreg, ám rettenetesen szép és modern Incheon-i reptér várója. Vastag kabátomat összegomboltam, és nagyokat szippantottam a levegőből.

– Istenem, de jó újra itt lenni – sóhajtottam mosolyogva, és pilláim nyitogatva próbáltam elhinni,hogy a 15 órás út után végre ideértem. Nem is akartam húzni az időt, váltottam egy kis pénzt és azonnal a taxik felé vettem az irányt. Tudtam, milyen nehéz itt taxit fogni, így meg is lepődtem, hogy azonnal sikerült. Nagy szerencsémre egy cigarettázó öregúr intett nekem, hogy szabad a kocsi, így a két hatalmas bőröndömmel neki is indultam. Csak úgy rángattam őket magam mögött, annyira gyorsan oda akartam érni és örülni, hogy minden simán ment, de nem lehetett. Az az egy méter miért is ne adta volna meg a lehetőséget, hogy elém vágjanak? Miért is jönne össze egyszer is, amit akarok? Egy nagyon magas, fekete hajú srác volt az, napszemüvegben és márkás, fekete szövetkabátban. Az ajtót szempillantás alatt kinyitva, egyetlen táskáját maga mellé rakva már el is akarta indítani a taxist, de szerencsémre annyi időm még volt, míg a sofőr elszívta az utolsó pár slukkot. Megkeményítettem vonásaimat, és az autóhoz léptem, majdkopogtattam az ablakán, mire a pofátlan idegen résnyire lehúzta azt.

– Segíthetek? –

– Igen, már meg ne haragudj, de ez itt az én taxim – Lehúzta napszemüvegét, majd elég feltűnően végigpásztázta öltözetem. Feketének tűnő szemeitől tekintete merevnek és gonosznakhatott - talán az is volt -, így kicsit megszeppenve karba tettem kezeim, de erre csak egy kaján vigyor ült ki az arcára. Vonásai lágyabbak lettek, őszintén így egész szép volt, nem olyan ijesztő,mint az előbb.

– Sajnos nem látom rajta a neved – mondta vigyorogva. Szemeim forgatva vágtam egy grimaszt;kezdtem újra dühös lenni. 

– Merre mész? Biztos ki tudok valahol szállni majd, men..​–

– Biztos nem ugyanoda megyünk, cica. Keress másikat, ezzel a szép kis pofival ezer, hogy hamar lesz – tolta fel szemüvegét, és intett egyet. Az ablak azonnal felhúzódott, és a taxis szó nélkülelhúzott mellőlem.

– Cica a jó édes….. –mérgelődtem tovább magamban, és dacosan, a két bőröndhöz nyúlva újabb taxi után kutattam.

 

​Így se értem volna valami korán oda, de plusz egy óra várakozással, és a hét legnagyobb forgalmi dugójával 3 óra után végre csak elértünk Szöulba anyu házáig. Jó volt újra látni a családi fészket, szinte azonnal megrohamoztak az emlékek, és bár nem sok minden maradt a fejemben, nagyon jó érzés fogott el. Este 6 óra körül lehettet, hisz már igencsak besötétedett, de éreztem, ahogy a finom illatok szállingóznak ki a nyitott konyhaablakon, így egyre növekvő izgalommal pakoltam ki cuccaim a járműből. Apa is említette, hogy hiányzik már neki ez akörnyék, és mennyire igaza volt… A látvány elképesztő volt, az egész utcát vastagon fedte a csillogó hó, nem is beszélve a házak tetejéről és az ereszekről lelógó, kristályszerű jégcsapokról. Arcomon hatalmas vigyorral fizettem a sofőrnek, és rohantam a gyerekkorom legszebb emlékeit adó házhoz.

 

​- Anya, megjöttem! – kiabáltam, mikor kinyitottam az ajtót. A konyhából hangos edénycsörömpölést hallottam, a következő pillanatban pedig máris megpillantottam anyut.Könnyes szemmel rohant felém; annyira jó volt őt látni, elengedtem én is táskáimat, és magamhoz szorítottam.

- De jó téged látni, kicsim! És milyen szép vagy, egy igazi érett hölgy – Alig bírt beszélni, és én is alig értettem így, hogy sírt, de még a koreaihoz is vissza kellett szokni. Jó pár percig nem engedtük el egymást, és csak mosolyogva szívtam be finom illatát, ami leginkább most egy hatalmas Mozart golyóra emlékeztetett.
- Mi ez az illat?– szaglásztam meg megint – Csak nem egy új parfüm? –

- Tetszik? Marcipános, ezt kaptam karácsonyra – nézett maga mögé, és a nappali irányából egy magas idegen lépett elő. Levettem kabátomat és cipőmet is, és illendően bemutatkoztam. 

- Szia Mia, én Huang Li Zhong vagyok, édesanyád már rettentően sokat mesélt rólad - lépett anya mellé, és átkarolta. Azt hiszem ebben a pillanatban esett le minden. 

- Áhhh értem már, Ön édesanyám udvarlója, barátja… vagy hasonló, igaz? – mosolyodtam el,mert nagyon örültem ennek a hírnek, legalább van, aki vigyáz rá is. A férfi csak mosolyogva bólintott, igazából nagyon kellemes embernek tűnt, tisztelettudó és nagyon jómódú, a hangja is egészen nyugtató hatással volt rám, egyáltalán nem éreztem rosszul magam mellette. 
- Elég későn értél ide. Történt valami? – kérdezte anya. 

- Hagyjuk, nem akarok csúnyát mondani, de egy aberrált barom elém vágott a taxinál, illetve önkényesen eldöntötte, hogy ő megy az enyémmel, így vártam egy plusz órát, majd még dugóba is kerültünk – hadartam. 

- Szegényem, szerintem menj, készülj el. A fát már feldíszítettük, és a vacsorát is elkészítettük, de nem baj, majd lepakolod az asztalt – viccelődött anya, majd mosolyogva visszament a konyhába. 

 

Felmentem a szobámba, Li Zhong pedig segített felhozni a két hatalmas szörnyet, majd magamra hagyott. Kicsit könnyeztem, hiányzott már ez a légkör: a kicsit fakó, padlizsán lila szobafalak, a régi ágyam, a játékaim. Azt hittem, minden csupa por lesz, de anya tisztán tartotta, mintha még mindig itt élnék, az ágyamon még a régi tankönyveimet is otthagyta. Óvatosan arrébb tettem őket, és a hatalmas franciaágyra huppantam, majd a takarómhoz bújva megszaglásztam azt is.Olyan finom otthon illata volt… Csak néhány percig nosztalgiáztam és képzelődtem az itt töltöttévekről: az első csókomról, az anya-lánya veszekedésekről és a pizsipartikról, de utánakészülődni kezdtem, hisz már így is fél hét múlt.

 

Pillanatok alatt kupit csináltam – mint a régi szépidőkben –, az összes ruhámat szétdobáltam, hogy megtaláljam, amit ma viselni akartam. Csak hosszadalmas guberálás után találtam rá; egy fekete, félvállas egybe ruha volt, aminek a mellrészére feketéből fehérbe átmenő kis szálakat varrtak egészen a derekamig, a ruha maga pedig combközépig ért. Harisnyámat felhúztam apróbb lábaimra, és felvettem egy kényelmes, fekete, bundás zoknit, elvégre a magas sarkú itthon azért sok. A ruhát is magamra öltöttem, és már csak egy pici arc- és hajigazítás maradt. Hosszú hajamat felkötöttem egy nagyobb kontyba, majd otthagyva a kupit, az emeleti mosdó felé vettem az irányt. Fény jött onnan, de nem volt zárva, ennek ellenére illendőbbnek gondoltam kopogni,válasz azonban nem jött, ezért benyitottam.

- Mi az Isten, te mit keresel itt?! – háborodtam fel azonnal, ahogy megpillantottam a repteres srácot, amint a szemöldökét szedi egy csipesszel. - Hogy az Istenbe kerülsz te ide? – hitetlenkedtem, de még csak rendes válaszra sem méltatott.

- Húzz már ki innen! – ordított rám, és csak akkor vettem észre, hogy félmeztelen. Kicsit vörös arccal azonnal kimentem, de fejemben még félig pucéran is ott lábatlankodott. Szépen kidolgozott izmai voltak, karja egyszerűen mesésen nézett ki, de fejemet megrázva levágtattam a lépcsőkön.  

- Anya, ez meg ki?! És mit csinál itt? – épp tálaltak mikor dacosan és semmit sem értve berontottam az étkezőbe. 

- Elfelejtettünk szólni, ő a fiam – mondta kedvesen, kicsit rémültebb arccal Li Zhong. 

– Ne haragudj, ez valamiért kimaradt – szólt közbe anya is. Csukott szemmel, fejemet foga próbáltam jó képet vágni az egészhez, és nem mutatni, hogy kiborultam. 

- Értem, majd… biztosan, elleszünk – haraptam el a szavak végét, de legszívesebben most azonnal egy vödör vízbe fojtottam volna a srácot. Visszamentem, és az ajtó elé álltam, majdbekiabáltam 

– Hééé retardáltkám, siess, jó? Ellenben veled, én itt lakom – Nyílt is az ajtó, és ugyanazt a kaján mosolyt vette fel, mint a taxiban  

– Tudod kiscica, erre sincs ráírva a neved – majd zsebre tett kézzel elindult, hogy elfoglalja a helyét. Köpni-nyelni nem tudtam. Na, majd megmutatom én neked, te… Annyi mindent mondtam volna rá.

Megmostam az arcom, halvány sminket tettem fel, de mielőtt lementem, csak azért is visszaszaladtam a magas sarkúmért.

 

- Itt is vagyok – léptem be halál nyugodtan, mintha semmi sem történt volna​ 

- Remek, akkor együnk – Mindenki boldogan ült le a helyére, anya Li Zhong mellé, én meg a retardált mellé.  

- Minden olyan jól néz ki – hízelgett, miközben a csirkét kezdte el felszeletelni.  

- Nagyon köszönöm, ez egy különleges nap – Láttam anyán, hogy nagyon boldog, ezért nem is akartam ünneprontó lenni. 

- Nem is mutatkoztam még be, Park Chi Woo – Mosolyogva kezet nyújtottam, és kicsit arrébb toltam a lábam az asztal alatt. Igazán megleptem a kedvességemmel. 

- Huang Zi Taohh – nyögött fel a végén, ugyan is „véletlenül” rátapostam sarkammal cipőjére.Hoppá. Persze, állta a sarat, és mint akinek meg se kottyant, folytatta a bájcsevelyét. Szúrta azért a szemem rendesen. Még, hogy nem ugyanoda megyünk, és cica, meg szép pofi… Aish, semmit nem tudtam kiverni a fejemből.  

 

A vacsora végeztével átmentünk a nappaliba tovább beszélni, az alváshoz még nem volt elég késő, és amúgy is nagyon jól éreztük magunkat… vagyis én anyával és Li Zhonggal.

- Úgy hallottam, a kedvenced a zselés szaloncukor, tessék – nyújtott egyet felém a fáról leszedve Tao. Tudtam, hogy csapda, nem vagyok ennyire hülye.  

- Nem, köszönöm, nagyon tele vagyok, nem tudnék többet enni – hárítottam nem sok sikerrel. 

- Na, kérlek – vetette be az édes nézését és az elvbűvölő mosolyát. Lassan rosszul leszek ezektől.– A kedvemért, olyan rossz hogy nem fogadod el…  

- Edd csak meg, látod, milyen kedves – biztatott anya is, így kénytelen voltam belemenni. Bizakodva kaptam be, de valami eszméletlen borzalmas íze volt, biztosan nem zselével volt tele...  

- Nem ízlik, nem ez a kedvenced? – nézett játszott ijedtséggel Tao. Ne már anya, ne vegyétek be. 

- De, nagyon finom – erőltettem le torkomon, és az egész pohár pezsgőt utána küldtem. – Azt hiszem én elpakolok, addig besz.. 

- Segítek – követett Tao azonnal, mire csak grimaszoltam.  

- Jó őket látni, nem? Szerintem kedvelik egymást – kaptam el anyáék utolsó mondatát. Na persze…  

 

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod, Tao. Már az első pillanattól kezdve utállak. 

- Örülök, mindig jó ilyen szép bókokat hallani – Azzal, hogy mindennek örült a halálba kergetett,komolyan. – Egyébként is, szép pofi, egészen csinosan nézel ki – mondta olyan gúnyos, de méregetős hangon, nem tudtam eldönteni, hogy mit akar vele, de csak egy vállrántássalelintéztem.  

Mindent tányért leszedtem, és mosogatni kezdtem, de ő csak a pultnak dőlve nézett.

– Ha már idejöttél, legalább segíts.

- De olyan jól csinálod, minek avatkozzak bele? – fogott meg egy almát és beleharapott. 

- Féltsd a bőrödet, még van a tarsolyomban – nyomtam kezébe a rongyot – Gyerünk, te jössz –mentem a szobámba. 

Ügyködtem kicsit a cuccaim között, majd a fürdőbe lopakodva megláttam egy zselés valamit a szekrényen.

– Tudom, hogy ezt használtad, de nem tart jól… esetleg ha egy kis gyantát teszek bele, jobb lesz a hajad is – El se hittem hogy megtettem, de végre pompásan éreztem magam.  

- Lassan lefekszünk kicsim – szólt mögülem egy hang.

– Rendben, jó éjt anya, reggel találkozunk! – fordultam úgy, hogy ne lássa, mit csinálok. Kész lángésznek éreztem magam. Teljesen nyugodt szívvel lefürödtem, és a meleg pizsamámba bújvaaludni indultam.

– Jó éjt, szép pofi – nyögte oda gúnyosan.

– Neked is, retardált – utánoztam hangsúlyát, majd bevágtam az ajtómat.

 

Pár perc telhetett el, nem is olyan sok, mikor valaki berontott az ajtómon, és teljes erővel a falnak lökött. Sikítani akartam, ütni és vágni, de lefogta a kezeim és a számat.

- Mit csináltál? – Tao volt; a bosszú édes íze teljesen elöntött, mikor láttam, hogy szinte fújtat, és hogy bejött, amit akartam. 

- Kicsi tartást adtam, mintha a vacsoránál említetted volna, hogy manapság már semmi sem használ a hajadon… probléma megoldva – vigyorogtam. 

- Szép pofi, nem félsz? – húzta össze szemeit. 

- Kellene? 

- Tudod, gyenge vagy hozzám képest, semmire sem mész ezzel… Úgyis én nyerek, kicsit jobban kezelem ezeket a dolgokat. 

- Csak hiszed – vágtam vissza azonnal. Annyi baj volt csak vele, hogy nagyon gyorsan felkaptam a vizet, ő meg pillanatok alatt kihozott a sodromból.  

- Megmutassam, mért kellene félned? 

- Nem fogok akkor se félni, tőled nem. 

- Ha eléggé felidegesítesz, akkor lehet, hogy kicsit rosszabbul jársz – mondta lehajtott fejjel, és összeszorított fogakkal. – Tudod, semmivel nem húzol fel, de ha szórakozol a cuccaimmal… - úgy tűnik allergiás a hajára -… akkor megkapod a magadét. 

 

Felpillantott, és azt sem tudtam, mi történik. Hirtelen teljes erővel nekem lökte egész testét, kezeimet erősen a falhoz szorította, és vadul az ajkaimra tapadt. El akartam tolni, teljes erőmmel küzdöttem ellene, de tényleg nagyon erős volt. Mintha egy farkas bújt volna el ebben a srácban. Még az sem számított neki, hogy a magasságbeli különbség legalább 30 centi volt… Így is túlerőben volt, pedig kibújhattam volna a szorításából valahogy, de egyszerűen nem ment. Beadtam a derekamat, hátha elenged, de így csak vadabb lett, majd mikor megéreztem, ahogy édes nyelve kutatja az enyémet, mintha minden erőm elszállt volna. Lábaim remegni kezdtek,olyan hevesen játszott velem. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, nem tudtam mozdulni – nem mintha akartam volna, de mélyen valami azért még noszogatott –, hirtelen mindent elfelejtettem, hogy miket tett és hogy viselkedett velem, csak beletúrtam ébenfekete, gyantától ragacsos hajába. Egy szó nélkül felkapott derekára, hátamat pedig a falnak támasztotta, hogy még hatékonyabban érezhessem. Mellkasom folyamatosan megemelkedett, levegőért kapkodtam a fülledt és szenvedélyes csókban. Éreztem, hogy kívánom, pedig tudtam, hogy nem kellett volna. Erős és hatalmas kezeivel pólómat kezdte felhúzni; lábaimat összekulcsoltam derekán, és végre én is szívesen vadítottam. Kicsit bemozdítottam a csípőmet, mire az ágyamra fektetett, és fölém mászva kezdte nyakam csókolgatni

– Ahh… – nyögtem fel halkan, mire hirtelen elvált tőlem. 

- N-Ne haragudj – törölte meg száját, és kicsit riadt tekintettel, hajába túrva kiviharzott szobámból.  

Egy szót sem bírtam szólni, annyira nem értettem semmit, csak feküdtem abban a pózban,amiben otthagyott. Nem tudtam, visszajön-e vagy hogy akkor most, vagy egyáltalán holnap mi lesz. Nem mertem belegondolni… Egy órányi civódás után úgy döntöttem, alszom, de nem akartam elfelejteni a csókot, se forró ajkait vagy az erős testét.

Csak az járt már a fejemben, hogy akarom, és ha mástól nem is, ettől biztosan felejthetetlen marad az idei Karácsony.

SooMin műve - The First Snow

Minah a szokásos tempójában lép be az otthonától csak pár percnyire lévő rendőrkapitányságra, majd ott saját irodájába. Mint általában, ezen a csütörtökön is nagy kupac papír várja asztalán.
Leadott jegyzőkönyvek, döglött akták, illetve a kapitányság számlái. Mit is várhatna, ha egyszer Ő a főkapitány helyettese, és a főkapitány épp téli pihenőjét tölti külföldön?
Fél óra adminisztráció után az asztalán lévő telefon hangos csörgésbe kezd. Egy idős hölgy remegő hangja zúg a vonal túlsó feléről. Az idős néni rémülve meséli, mit fedezett fel szomszédja lakásában.
A hölgynek feltűnt, hogy egyetemista szomszédja már napok óta nem sétált a környéken, így benézett az ablakán. A lány vérbe fagyva feküdt nappalija szőnyegén, testét csak egy törölköző takarta, így a hölgy azonnal hívta a rendőrséget.
Minah azonnal összehív három helyszínelőt, és maga is a helyszínre siet. Szerszámokkal pillanatok alatt bejutnak a zárt ajtón, és körülnéznek a házban. A nő a szőnyeg közepén fekszik, a hasán. Torkát láthatóan átvágták, majd, miután holttestét átfordítják, észreveszik, hogy hasát is meglőtték. Az egyik helyszínelő végigjárva a lakást, kijárat után kutatva. Az ablakokat is megnézi, azonban azok mindegyike csak belülről zárható, de az ajtók mindegyike is zárva van.
Minah három lehetőséget lát: az elkövetőnek van kulcsa a házhoz, az elkövető ellopta a lány kulcsait, vagy a lány követett el öngyilkosságot. Miután az egész házat végignézik, az utolsó két lehetőséget ki is zárják. Megtalálják a lány kulcsait, a test körül viszont semmilyen lőfegyvert vagy vágóeszközt sem találtak. A fürdőszobában gyantát és körömcsipeszt találnak, így arra következtetnek, a nő épp zuhanyzáskor került szembe gyilkosával. A szobájában nyitott tankönyveket, lejátszója előtt Haydn, Bach, Mozart és egyéb klasszikusok szerzeményeit találják. A lány tehát sokat törődött tanulmányaival.
A rendőrséget értesítő hölgyet kikérdezik, így szereznek némi információt a lányról: Yang Liu, huszonkét éves orvostanhallgató a közeli főiskolán. Megbízható, segítőkész, mindig derűs és kedves lányként ismerték. Ritkán látták férfival otthona közül, és a napi gyakoriságú beszélgetéseik alatt sem említette a lány egy szomszédnak sem, hogy párkapcsolata lenne. Utoljára egy szőke, magas fiút láttak otthonánál, akit a lány barátjaként ismertek. A hölgy nem tudta a fiú nevét, azonban a többi szomszéd kikérdezésekor sikerül kideríteni, ki is a szóban forgó személy, kit is tarthatnak fent gyanúsítottként. A fiú Huang ZiTao, egy fiúbanda tagja, Liu jó barátja.
Amint a kapitányságra érnek, Minah kideríti a fiú ügynökségének címét és egyik társával azonnal odasiet. A portásnak elmondja érkezésük célját, aki így készségesen elvezeti Őket egy teremig, ahol vagy egy tucat tinédzser fiú táncol. Azonnal abbahagyják a koreográfiát, egyikük pedig leállítja a zenét.
A nő hangja határozottan zendül fel a terem csendjében.
-Melyikőtök Huang ZiTao? - tartja maga előtt fekete mappáját, melyben az ügy adatai találhatók.
-É-én vagyok. - hajol meg, miközben remegő hangon válaszol a tisztnek. - Valami baj történt?
-Kérem, fáradjon velünk. Yang Liuval kapcsolatban szeretnénk feltenni néhány kérdést.
ZiTao szemei azonnal nagyra nőnek a lány neve hallatán. Elnézést kér társaitól és készségesen követi a rendőröket. Már az autóban folyamatosan kérdez a lányról, ám a rendőrök még nem árulnak el neki semmit. A kihallgatás során minden apró részletre rákérdeznek, és ellenőrzik Tao alibijét.
Mivel kamerák felvételeivel is biztosítani tudják, a fiú egész este próbált, hamar elengedik.
Tao azonban nem képes megnyugodni. Nem tudja elfogadni, hogy kedves barátja már nincs többé.
Nap, mint nap bejár a kapitányságra, és az üggyel kapcsolatban érdeklődik, amiben csak tud, segít.
Minaht azonban kezdi idegesíteni a folyton nyakán lógó fiú. Többször kéri, ne akadályozza a nyomozást, és azt is megígéri, értesítik, amint valamit megtudnak. Tao mégis minden nap bejár. Talán már nem is főleg azért, mert a nyomozásra kíváncsi, inkább csak látni akarja a helyettest. Van, hogy süteményt visz be a nőnek, van, hogy egy csomag zselés szaloncukorral de az is előfordul, hogy egy doboz csokival érkezik.
Minah, akármennyire is próbálja leplezni, vonzódni kezd a fiú iránt. Próbálja szétválasztani érzelmeit és munkáját, azonban a fiú mindennapi látogatásai ezt csak megnehezítik. Megpróbál mindent megtenni, hogy kiderítse, ki ölte meg az egyetemistát, mivel abban reménykedik, ZiTao így nem jár többet a kapitányságra. Hogy ZiTao kilép az életéből, és nem bolygatja tovább érzelmeit.
Napról napra egyre több bizonyíték kerül elő, míg egy nem várt telefon révén eljutnak Ahn
Jungminhez, egy elektronikai cég alkalmazottjához. Ahogy egyre többször kihallgatják, rájönnek, mennyire aberrált a férfi, és lassanként sikerül megtörniük. A férfi bevallja, többször is járt a lánynál, hogy annak televízióját megszerelje. Nagyon megtetszett neki a lány, és szexuális kapcsolatot akart létesíteni vele, azonban Liu ezt visszautasította. A férfi így ellopta kulcsait, és lemásoltatta, majd még aznap visszajuttatta hozzá, úgy beállítva a helyzetet, mintha Liu csak elejtette volna azt a bejáratához vezető járdán. Azon a bizonyos keddi estén bement a lány lakásába és újra megpróbált kapcsolatot létesíteni vele. Mivel a lány ekkor is ellenkezett, hasba lőtte, ám mivel Liu nem halt meg azonnal, fogott egy konyhakést és elvágta a torkát. A férfit letartóztatták.
Minah sorra telefonál a család minden tagjának, hogy értesítse őket a szomorú hír körülményeiről.
Kinéz az ablakon, és szomorúság ül ki arcára, ahogy meglátja az év első hópelyheit. December huszonnegyedikén ilyen tényt kell közölnie a családtagokkal. Utolsóként felhívja ZiTaot, félve, mi is lesz most a fiúval. Látja még vajon? Vagy tényleg eltűnik? Már nem is tudja, mit akar.
- Mondd csak, nem lenne kedved eljönni velem valahova? - kérdezi gyorsan a fiú, mielőtt Minah bontaná a vonalat. A lány elgondolkodik. Mit is akar valójában? Egyáltalán nem biztos az érzelmeiben.
Be kell vallania, valami erősen köti a fiúhoz, de nem tudja, pontosan mi is. Talán csak aggódik miatta? Vagy megsajnálta? Esetleg előfordulhat, hogy megtetszett neki a karikás szemű kínai rapper?
Egyáltalán nem tudja, mit akar, ám mégis belemegy egy találkozóba. Megbeszélik, hogy a város főterén találkoznak este tízkor, aztán eldöntik, hova is menjenek pontosan.
Mindketten izgatottan készülődnek. Nem is lehet eldönteni, melyikük izgul jobban. Tao, aki meg akarja hódítani a nála három évvel idősebb nőt, vagy Minah, aki úgy gondolja, ez a találkozás kell, hogy tisztázza magában érzelmeit? Nem tudhatjuk. Ami biztos, hogy mindketten ott vannak a téren, pontban tízkor, mindketten zavarban vannak, és mindkettejüket átjárja a karácsony szelleme. Leülnek egy standhoz, és megisznak egy forró, citromos teát, közben pedig beszélgetnek. Fél órán keresztül fel sem állnak onnan, csak akkor, mikor az eladók megkérik őket, most már menjenek, ugyanis szeretnének bezárni. A pár elsétál a nő lakására, és ott folytatják a beszélgetést, ünneplést.
Mire a Nap elindul újabb útjára, már friss szerelmespárként ölelik egymást.
Ez a karácsony mindenkinek mást jelentett. Van, akinek az elmúlást, van, akinek egy új élet kezdetét jelenti. Van, aki elveszítette szerettét, van, aki egy új ember szeretetét élvezheti. Azonban az biztos, hogy ez a bizonyos december huszonnegyedike mindenki számára megnyugvást jelentett.

Kirichan műve - Meleg karácsony

Meleg karácsony
-Tao! Tao! Gyere ide! - visítozik nekem a kis tökmag Luhan magához kéretve. Hümmögve, de végül felkelek a napozószékből és felé igyekszem. A napszemüvegemet leemelem fejemről s szemem elé teszem, mivel a forró napsütés még ilyenkor este félnyolckor sem akar alábbhagyni egy kicsit sem. Laza kék-fehér csíkos pólómat lágyan fújja a szél. Sötétkék nadrágom zsebében kezem pihen s miközben a barnaság felé haladok, levetem papucsom, mert nem bírom, hogy az apró homokszemcsék talpam alá férkőznek kidörzsölve azt. Akkor inkább járok teljesen mezítláb rajta, így nem olyan zavaró.
-Mond – guggolok le mellé és figyelem hogyan építi fel homokvárát.
-Ezt nézd! Építettem egy várat. Szép? – mosolyog rám bájosan és kicsi szemei félholdalakúra görbülnek.
Kezeim térdemen pihennek, majd lassan felcsúsznak s kitámasztják arcomat. Oldalra döntve figyelem magyarázatát, de semmit nem értek belőle, csak annyit hogy bla, bla, bla. A szép arca elvonja figyelmemet szövegeléséről. Egy kicsit sem tudok koncentrálni ilyen ajkak láttán. Nem értem hogy létezhet ilyen tökéletes szemekkel, ilyen finom, selymes bőrrel és ilyen elképesztően aranyos orral.
-Miért vagy ilyen szép? – mondom ki hangosan gondolataimat, mire ő vállon vág. -Nem is figyelsz mi? – kezd el duzzogni és keresztbe teszi kezét.
-De, de, figyelek – mosolyodom el és próbálom visszaidézni mit is mondott az imént, de nem jut eszembe egy dolog sem. Semmi, csak valami szaloncukor. –Az ott egy szaloncukor nem? – mutatok egy ahhoz hasonló alakra a homokba.
-Nem, az ott egy zokni, amin egy csipesz van. Tudod, a karácsonyt így szokták tölteni, hogy egy díszes zoknit kiakasztanak a kandallóra és várják, hogy a Jézuska megtöltse valamivel – hevesen magyarázkodásba kezd, mintha annyira értene a karácsonyhoz.
-Az nem a télapó? – értetlenkedek.
-Nem mindegy! Ne rontsd el! – durcázik be még jobban. Kis haját a szél szemébe fúja, és így még aranyosabbnak tűnik tőle. –A zselés szaloncukor meg ott van! – mutat egy kis kidudorodó dologra a homokban, de akárhogy is próbálom kivenni, nem jön össze, hogy az egy szaloncukor.
-Miért pont zselés? – kérdezem tőle meglepetten.
-De egy aberrált állat vagy! Azért, mert tudom, hogy azt szereted – mikor kimondja szavait, gyorsan elfordítja fejét tőlem, de így is észreveszem kissé pirult arcát.
-Csak nem elpirultál? – csípem meg pofiját, de ő egy legyintéssel ellöki kezeimet magától.
-Nem! Csak le vagyok égve! Tudod milyen érzékeny a bőröm – próbálja védeni magát és felpattanva elsiet előlem.
-Hm, tisztára, mint egy kölyök – mosolyogva felállok és kezeimet ismét a kényelmes zsebeimbe mélyesztem és utána bandukolok, miután felaggattam magamra azt a hülye papucsot.
Egy jó pár órába beletelelt, míg megtaláltam őt, de ki gondolta volna, hogy visszamegy a szállásra. Hm… de végül csak ott találtam.
- Hékás – ülök le az ágyra, amin hason fekve takargatja fejét Luhan. –Mi a baj már megint? – halkan suttogom neki.
-Miért vagyunk itt, Ausztráliába karácsonykor? Azt akarom, hogy otthon karácsonyozzunk. A többiekkel legyünk együtt. Együnk finom sütiket, üljünk a kandallóhoz és nézzük a ropogó tüzet. Vagy akár fenyőfát díszítsünk és panaszkodjunk, hogy gyanta ragadt a kezünkhöz, mikor véletlenül hozzáérünk a fatörzséhez. Azt akarom, hogy találkozzam a szüleimmel! – akad ki hirtelen és fejét a párnába süppeszti, ami nem fogja fel zokogását. Így is hallatszik keserves sírása. –Haza akarok menni Tao… haza – dünnyögi szipogva.
-Még egy kicsit bírd ki és otthon leszünk. Csak még egy kicsit – vígasztalom hátát simogatva. Ahogy hallom egyre halkuló sírását szívem összeszorul. Nem akarom őt így látni. Bárcsak tudnék tenni valamit érte. Egy éve ismerem őt, mióta egy csapatba kerültünk, de csak pár hónapja jöttem rá, hogy mennyire oda vagyok érte. Egyfolytában őt figyelem. Minden egyes lépését követem, de sosem mertem elmondani neki hogyan is érzek, hisz még én magam sem jöttem rá, hogy pontosan mi is
akar ez lenni. Utálom, hogy szívem összerezzen, mikor meghallom, hogy édes hangján szólít engem. Utálom, mikor Sehunon lóg, vagy csak a közelében van. Utálom, hogy most sír. Ne sírjon.
Kérlek… ne sírj.
Az asztalhoz ülök, ahol a laptopom csücsül és egy gombnyomással be is kapcsolom azt.
Mivel tudom, mennyire szereti a karácsonyt, ezért egy karácsonyi szám után kutatok, de hirtelen eszembe ötlik Mozart egyik gyönyörű darabja. Még ezt régebben hallgattuk együtt s erre a szép darabra kezdtük el táncolni a history koreográfiáját. Annyira barmok voltunk akkor, szétröhögtük magunkat. Remélem, majd ez egy kicsit felvidítja.
Bepötyögöm a keresőbe s egy kattintással elindítom. A kellemes, lágy dallamra mozgolódni kezd
Luhan és végül felül az ágyon. Lábait lassan a padlóra helyezi és kis kezeivel a takaró szélét kezdi babrálni. Könnyes szemmel néz rám s szipog párat. Rá mosolygom, majd a fából faragott, díszes széket óvatosan az ágya elé húzom és helyet foglalok rajta. Lábaim közt térde helyezkedik el s ahogy lepillantok lábfejeire, azok úgy görnyednek össze és kezdenek el mozogni. Az ottmaradt, apró homokszemcsék, mint az aranypor úgy gördülnek le finom bőréről. Visszanézek rá s szomorú szemeiből még mindig folynak a könnyek.
-Semmi baj – suttogom neki és törlöm le orcája egyik oldaláról a cseppeket. –Nemsokára otthon leszünk és akkor karácsonyozhatunk egy nagyot – mondom neki nyugtatóan és a másik tenyeremet is arcára helyezem. –Addig is bírjuk ki, hm? – aggódva kérdezem, s hüvelykujjammal simogatni kezdem puha arcát.
-Ta-Tao – ajkai közt dadogja nevem, ekkor szívem megremeg.
Ne mondj többet Luhan, mert még valami rosszat cselekednék. Valami rosszat, amivel megbántalak, vagy még rosszabb… elveszítelek. –Köszönöm, hogy itt vagy nekem – suttogja, de alig érthető szavai
épp hogy elérik fülem.
-Ne, ne mondj többet – simítom ki haját homlokából s visszadöntöm vállamat a szék háttámlájának. -De én tényleg köszönöm, hogy vagy nekem – törölgeti könnyeit, majd hátra veti magát az ágyon. Kezeit széttárja, akár egy albatrosz szárnyait s sóhajt egy nagyot.
Ahogy így előttem fekszik és ezeket a szavakat mondta nekem… nem bírok másra gondolni, csak arra, hogy karjaim közt akarom tartani őt. Óvatosan felállok a székről és egyet előrelépve lábai előtt is teremek. Ő észre sem veszi, hogy én ott vagyok, csak szipog tovább és a plafont fürkészi. Egyik térdem az ágy matracába süpped, amire már felkapja fejét. Értetlenkedve néz, de én csak komoly fejjel óvatosan felé mászok és két kezem feje mellé helyezem.
-Hyung – szólítottam meg. Nem is tudom mikor hívtam így utoljára… talán még a legelején, mikor alig ismertem. Mostanra már csak Luhan maradt számomra. Olyan, mintha a dongsaengem lenne s nem fordítva. Mindig bolondozik és mosolyog, sosem komoly. Legtöbbször be is ducizik, de mint egy gyerek egy kis édességgel ki is lehet engesztelni őt. –Én… - ködös tekintettel figyeltem kitágult pupilláját. –Szerintem szeretlek – bököm ki és rájövök, hogy ezt nem kellett volna megtennem. Nem is értem, hogy valójában miért ezt mondtam. Tényleg ezt érezném iránta? Szerelmet?
Zavart tekintete és még mindig folyó könnyei nem szűnnek meg. –Vagyis, izé… - elkezdek habogni. – Én sem tudom pontosan mit is érzek, de… izé, vagyis én csak úgy szeretlek, hogy… vagyis mint egy barátot, és… és ahj… - sóhajtok egy nagyot. Miért is hazudnék önmagamnak? Már rájöttem tényleg szeretem s el kell mondanom neki. Tekintetem ismét komolyra válik és ajkaim alig akarják formálni a hangokat.
-Sze… - aj a fenébe is Tao nyögd már ki! –Szeretlek téged Luhan – mondom ki végül. Szívem megkönnyebbül, mikor kiszökik ez a pár szó. Habár őszintén jött, nem úgy, mint az első, kijelentésemen meglepődik, néz egy nagyot s lelök magáról, majd kiviharzik a szobából. Csak megdöbbenve nézem a bezárt ajtót, ami nemrég akkorát csattant, hogy beleremegett még az ablak üvege is, majd hátravágom magam az ágyon és tenyereimet képembe nyomom.
-Haj hülye vagy Tao – sóhajtozok kezeimbe, mikor ismét egy ajtócsapódást hallok, de még időm sincs feltápászkodni az ágyról, már veteti is rám magát Luhan és piros arcát megrázza, mintha csak egy gondolatot akarna kiűzni fejéből.
-Luha – magyarázkodásba kezdenék, de mind hiába az agyam egyszerre kapcsolt ki és veszi át az irányítást szívem, mikor Luhan forró ajkai megcsókolnak.
Egy rövid és lágy csók ez, de én nem bírok másra figyelni csak érintésére.
-Luhan… én… - nézek még mindig zavart tekintetébe, de már nem bánt, hogy azt a zavart látom. – Tényleg szeretlek.
-Tudom – mosolyodik el szerényes és karjaimba zuhan. Szorosan magamhoz ölelem őt és soha nem akarom elengedni.
Ez életem legszebb karácsonyi estéje. Még ha nincs is sötét, annak ellenére, hogy már lassan kilenc óra. Még ha távol is vagyunk az otthonunktól. Még ha meleg is van s nincs hóesés és nincs forró csoki, vagy rokonok köszönő szavai, vagy drága anyám főztje. Én… én akkor is ezt a karácsonyt tartom a legjobbnak, mert itt van ő a karjaim közt és esküszöm, többé már nem engedem.

Airi műve - Karácsonyi estém

A táj mi nem rég még a boldogság színeiben úszott most lehangolt, fekete gyászruhát öltött magára.
Valahonnan messziről az édes forralt bor illata száll, ami a Karácsony üdvét közli. Számomra ez a nap egy véget nem érő ária. A szemem már alig van nyitva, de én még mindig talpon vagyok, hisz ki számomra a legfontosabb, most otthonában vár engem a kandalló előtt ülve miben ropog a tűz, meleget adva a fázónak. Lépteimet megszaporázom, de az út dacol velem. Nem enged sietnem, pedig kéne. Fagyos minden. A fáról megfagyott eső cseppek lógnak, sorakozva rendezetlen sorukban. Ahogy a Hold fénye rávetül olyan, mintha kristályba öltöztek volna Karácsony alkalmából.
Sietnem kell! Nem bámészkodhatok. A kezemben lévő ajándékot jobban megmarkolom, mintha attól félnék, hogy elejtem vagy ellopják. Nem lenne jó, ha bármi baja esne ennek a csekélységnek. Olyan jó lenne látni legjobb barátom boldog, elégedett arcát. Azt szeretném, ha egyszer ő lenne boldog és nem pedig én. Boldoggá tett, hisz ha ő nem lenne, talán most én se lennék itt. Talán már nem is élnék. Megmentett a haláltól majd magához emelt és vigyázott rám. Hálás vagyok neki és talán már ez a szeretet, amit iránta érzek egy kicsit több, mint barátság. Szeretem Kris-t. Egyszerűen nem értem
érzéseimet, hisz még leírni is képtelen vagyok, de tudom és érzem, hogy ő az igazi. Érte bármit megtennék.
Egyre jobban lehűlt a levegő. Arcom fázik. Próbálom ráhúzni a sálat, de nem sikerül, így úgy döntök, hogy nem foglalkozok vele, hanem inkább jobban kapkodom a lábam. Nem sok kell már és elérem célomat. Megállok a kereszteződésnél hisz pirosat mutat a jelző lámpa. Miért kell mindig ilyenkor?
Felnézek az égre, ahol szebbnél szebb csillagok ragyognak saját pompájukban. Azon az estén is így ragyogtak a csillagok én pedig kegyetlenül véget akartam vetni mindennek. Meg akartam tagadni
íriszeimtől ezt a csodaszép látványt. De jött ő és visszarángatott az élők sorába. Zöldet mutatott újra a lámpa én pedig zökkenőmentesen folytathattam utam.
Pár perc múlva megláttam gyönyörű családi házát. Még a szüleinél él, ahogy én is. Az ő családja olyan más. Kedvesek, boldogok és harmóniában élnek. Az enyémről ez nem mondható el. Anyám nem nagyon foglalkozik velünk, a testvéreimet pedig inkább szóra se méltatom. Kris-nek mindene megvan. Gyönyörű háza, családja és élete. Nem vagyok féltékeny, hisz ebből én is részesülök, akárhányszor át jövök hozzá.
Oda sétáltam az ajtóhoz és becsöngettem. Kinyílt és egy durcás Kris-sel találtam szembe magam.
-Szia haver. - nem válaszolt csak megfordult és ment befelé vissza. - Mi van veled? - követtem bentebb a házba.
-Semmi. Anyáék elmentek te meg késtél, tehát hozhattam be egyedül a házba ezt a rohadt nehéz nagy fát. Össze-visszaszurkált és tiszta gyantás lettem tőle. Lefürödtem már vagy hússzor, de még mindig ragadok. - hisztizett Kris, de ezt már megszoktam tőle. Szereti produkálni magát én pedig
élvezem nézni.
-Túlzásba viszed. - nevettem fel, de szúró pillantásai lehangoltak. - Na, gyere, te nagy gyerek segítek feldíszíteni. - elindultam a nappaliba, de megfogta a kezem.
-Lent vannak a pincében a karácsonyi díszek. Lemész értük? - kérdezte ártatlan, nagy boci szemekkel.
-Le persze. - sóhajtottam. Elindultam le felé. Őszintén megmondva nem nagy kedvem volt hozzá, mert félek a pincébe lemenni. Annyi horror filmet láttam már, hogy nagy ívben kerülöm az alagsorokat és a padlásokat. Lementem és azon voltam, hogy minél hamarabb találjam meg azt a hülye dobozt. Nem akartam sokat időzni lent. Szomorúan tapasztaltam, hogy a villany nem működik,
így a sötétben turkáltam tovább. Nem találtam és kezdtem egyre jobban mérges lenni. Hirtelen hangokat, lépéseket hallottam magam mögött. Hátra néztem, de nem láttam semmit. Visszafordultam és egyre gyorsabban kerestem tovább. Megint hallottam a hangokat, de mikor újra hátra fordultam megint nem láttam semmit. Majd harmadjára is megismétlődött. Megint
megfordultam és egy nagyon ijesztő arccal találtam szembe magam. A szívem egy pillanatra megállt, majd elkezdtem menekülni magam után mindent felborogatva. Fel értem a földszintre, majd Kris után kiabáltam, de nem válaszolt, hanem nevetve jött fel a pincéből. - Te aberrált állat! - kiabáltam. - Normális vagy?
-Látnod kellett volna az arcodat. - majd megfulladt a nevetéstől. - Azt hittem helyben összepisiled magad. - hasát fogta a nevetéstől miközben mutogatott rám.
-Nagyon vicces vagy. - mondtam neki durcázva. Végig néztem rajta. Ott állt előttem, és mint egy rossz kisfiú nevetett. Meglágyult a szívem és egyre jobban éreztem azt az érzést iránta, amit már nagyon rég óta érzek. Oda mentem hozzá és átöleltem.
-Tao te mit csinálsz? - dadogta meglepetten. Olyan ártatlan, annyira más, mint én. Szeretném, ha csak az enyém lehetne és senki másé. Önző akarok lenni vele szemben. Azt akarom, hogy csak velem foglalkozzon, hogy csak engem méltasson gyönyörű pillantásaival. El akarok neki mindent mondani.
De mégis hogyan? Mit tegyek? Nem akarom elveszíteni.
-Lényegtelen. Felejtsd el! - elindultam a nappali felé és szótlanul elkezdtem díszíteni a fát.
A fenyő illata járta körbe a szobát. Olyan mintha a tavaszi erdőben lennénk, ahol minden most kezd
új ruhát ölteni. Édes, mámorító illata szívemet körbe fogja és próbál a Karácsonyra hangolni. Nem megy neki. Addig nem, míg szívemben el nem mondott érzelmek vannak. Kris a hi-fihez sétált. Bekapcsolta, majd halk Mozart zene szólalt meg. El akarta kapcsolni, de megkértem hagyja, mert imádok ilyenkor ilyen zenét hallgatni. Oda sétált hozzám, majd ő is elkezdte velem együtt a fát feldíszíteni.
-Majdnem el is felejtettem. - szólalt meg hirtelen a fejéhez kapva.
-Mit? - néztem rá kíváncsisággal
-A szaloncukrot - kiszaladt a konyhába majd egy tálnyi szaloncukorral jött vissza ártatlan kisfiús arccal. - Kérsz egyet?
-Igen persze.
-Csukd be szemed, nyisd ki szád, adok bele cukorkát. - úgy tettem. Ha már visszament az óvodások szintjére, akkor én is. Betette a számba a szaloncukrot és gyengéden ujjával hozzá ért ajkaimhoz. Akaratlanul vagy akarva, de jól csinálja azt, amit csinál, mert nem sokára kész leszek tőle. Megízleltem a cukorkát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy megint csak szívatott.
-Kris ez zselés szaloncukor. - akadtam ki játékosan. - Tudod jól, hogy utálom. - folytattam tovább színjátékomat. Nem voltam rá mérges, hisz azzal az érintéssel mindent megoldott.
-Bocs, nem azt akartam. - nevette, de tudtam jól, hogy azt akarta.
-Nem baj, majd még visszakapod. - kacsintottam rá. Meglepődve nézte reakciómat, de nem szólt semmit, hanem vissza a fordult a fához.
Fél óra múlva fények nyelték el a szobát. Készen lett a Karácsonyfa, mi pedig előtte ülve csodáltuk szépségét és nagyságát. Örömben úszott az egész nappali, sőt az egész világ. Csak én feszengtem egy kicsit. Úgy szerettem volna mindent elmondani neki. Nem tehettem. Nem tudtam mi lesz a reakciója. Rá néztem. Megigézve nézte a fát, mintha arra várna, hogy életre kelljen és megölelje. Én is arra várok, hogy ő megöleljen. Hiába Karácsony, hiába határoztam el, hogy boldog leszek, és nem fogok rá
úgy gondolni, nem ment.
-Tudod Tao, valami kimaradt. - mondta megtörve ezt a gyönyörű pillanatot. Felállt, kiballagott a nappaliból. Felszaladt az emeletre, majd ugyan úgy pár perc múlva rohant is lefelé. Egy csipesz és egy csokor fagyöngy volt a kezében. Felfogatta a csipesszel a kis csokrot, majd alá állt. – Tao, gyere már ide, mutatni akarok valamit. - a szívem a torkomban dobogott. Itt az idő elmondani neki mindent.
Nem tudom honnan jött ez az érzés, de a szívem ezt suttogta. Oda sétáltam hozzá.
-Mi az? - nem szólt csak megfogott és magához szorított.
-Szeretlek Tao. - ajkai pedig az én ajkaimat taszították rabságba.

MimiUnnie műve - I hate Christmas...or not

Holnap karácsony. A világon több millió ember számára ez a legfontosabb és legszebb ünnep. Velük ellentétben én azonban már a gondolatától is rosszul vagyok. Kiskorom óta utálom. Nem panaszkodhatnék, hiszen minden évben ki volt dekorálva az egész ház, lakodalmi vacsora volt feltálalva és mindig megkaptam azt az ajándékot, amire a legjobban vágytam. A bökkenő az volt, hogy a házat nem a szüleimmel együtt díszítettük ki, nem velük vacsoráztam és az ajándékot sem ők nyújtották át nekem, hanem a nálunk dolgozó cselédek. Eleinte nem foglalkoztam a dologgal, de 2-3 év után már igenis zavarni kezdett, mostanra meg elkap a hányinger a karácsony szó hallatán. Nagyon jól tudom, hogy idén sem lesz másképp. Egyedül fogok a kanapén ülni, kezemben egy bögre, forró kakaóval, s könnyes szemekkel fogom bámulni a feldíszített fát vagy éppen az ablakon fogok kifelé bámulni, s számolom a hópihéket, melyek lehullnak a földre. Mindezek ellenére minden évben reménykedem. Hátha egyszer eljön hozzám valaki és foglalkozik velem. Ezzel a gondolattal bújtam be most ridegnek tűnő ágyamba, s próbáltam meg elaludni. Még egy fél órát biztosan lesegettem a sötét szobát, mire sikerült.
Másnap reggel korán ébredtem. Túl korán és nem is tudtam visszaaludni. Az este is hosszúnak szokott tűnni, most meg itt van előttem az egész nap, amikor nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből. Úgy döntöttem, idén arra sem veszem a fáradságot, hogy kidíszítsem a lakást, sőt vacsorát sem fogok enni, mert úgysem lesz étvágyam. Szomorúan csoszogtam a fürdőbe, ahol megmosakodtam, magamra vettem egy kényelmes melegítőnadrágot, valamint egy színben hozzá illő pulcsit, majd megfésültem kócos hajamat. Percekig nézegettem magamat a tükörben. Látszott rajtam, hogy magányos vagyok és szomorú. Hamar hátat fordítottam a falon lógó, most kifejezetten nem szívesen látott tárgynak - pedig máskor órákig tudom szépítgetni magam -, s a konyhába mentem. Nem igazán voltam éhes, inkább csak a rutin kedvéért, plusz az idő gyorsabb eltelésének reményében készítettem magamnak reggelit. Pirítóst kentem meg lekvárral, mellé pedig egy bögre teát ittam meg. Miután végeztem, gondosan elmosogattam. Az órára pillantottam, majd egy hatalmasat sóhajtottam, amikor megállapítottam, hogy mindezt fél órán belül elintéztem. Mint egy eltévedt kiskutya, úgy lépdeltem be a most még nagyobbnak tűnő nappaliba. Levetettem magam a kanapéra, s ölembe húztam az egyik díszpárnát.
Sírni lett volna kedvem, ahogy elképzeltem, hogy az összes ismerősöm lázban
égve fel-le futkos a lakásában és mosollyal arcukon helyezik el a díszeket,
öltöztetik színesbe a fenyőfát, tervezik az esti menüt vagy csomagolják be az ajándékokat, amelyeket majd szeretettel teli szívvel nyújtanak át valakinek.
Ebből a fájó és szorító mélységből az ajtóm csengőjének hangja rántott vissza a valóságba. Őszintén, össze is rezzentem a hirtelen megszólaló dallamtól, hiszen nem várok senkit. Szívem vadul kalapálni kezdett a gondolatra, hogy talán szüleim fognak az ajtóban állni, kezükben ajándékkal, valamint szívükben mérhetetlen sajnálattal, amiért eddig elhanyagoltak. Remegő lábakkal sétáltam a meglepetést tartogató nyílászáró elé, s izzadt tenyérrel nyomtam le az azt kinyitó kilincset.
-Meglepetééés! – kiáltotta egy ismerős hang, majd ezt követte egy pirosra fagyott arc is.
-Sehun? – néztem meglepetten szerelm… illetve barátomra.
Igen, én Huang Zi Tao meleg vagyok és egy ideje mérhetetlenül beleszerettem csapattársamba. Természetesen senki sem tud az egészről semmit és nem is áll szándékomban elmondani. Lehet, hogy most őrültnek tartotok, de ha akarnám, se merném megtenni. Nem szeretném tönkretenni a barátságunkat az én buta érzéseimmel..
– Te meg mit keresel itt? Nem otthon kéne lenned és készülődnöd az estére?
-Pontosan, rengeteg dolgot kell még elintézni, szóval gyorsan engedj be! – dörzsölgette meg kezeit.
Félreálltam az ajtóból, hogy beférjen mellettem. Ahogy ellibbent, megéreztem finom parfümjének illatát. Az üres és csöndes ház pillanatok alatt eltűnt, mintha nem is létezett volna. Elmosolyodtam erre az észrevételemre.
-Miért jöttél? Biztosra veszem, hogy a szüleidnek szükségük van a segítségedre.
-követtem az időközben a nappaliba száguldó Sehunt.
-Ahogy elnézem, neked sokkal nagyobb szükséged van rám. – nézett körbe. Rögtön tudtam, mire gondol.
-Ne aggódj, nincs semmi elintéznivaló dolog itt. – jegyeztem meg.
-Ezt meg hogy érted? Ki fogja feldíszíteni a lakást meg a fát? És mi lesz a vacsival? Nem hinném, hogy mindez menne egyedül… – nézett rám értetlenül.
-Úgy döntöttem, idén kihagyom a karácsonyt. – közöltem vele a lehető legnagyobb nyugalommal, pedig belül majdnem szétvetett a fájdalom.
-Jajj, ne csináld már! Nem ülhetsz itthon egész nap depisen! – szólt rám.
-Hanem mit csináljak? Képzeljem ide a szüleimet és vigyorogjak a semmibe, mintha itt lennének? – tettem fel a kérdést szarkasztikusan.
-Tudod, hogy nem így értettem! És azt is, hogy mennyire rosszul érint ez az egész, de nem a karácsonyra kell haragudnod, hanem a szüleidre. Szóval, hol vannak a díszek? – kérdezte felpörögve.
-Szerintem lent lesznek a pincében. – adtam meg magam.
Ha nekem nincs, legalább neki legyen jó kedve. Majd ha elmegy, leszedek mindent, legalább azzal is elfoglalom magam. Hallottam, ahogy lesiet a pincébe és keresgélni kezd. Nem szándékoztam utána menni, de mivel elég sokáig tartózkodott lent, gondoltam, nem boldogul.
-Nem találod őket? – kérdeztem, miután én is leballagtam.
-Ekkora kupiban ne csodálkozz! – nézett rám szemrehányóan.
-Muszáj volt lehordanom mindent, ami a kiskoromra, valamint a szüleimre emlékeztet.. – jelentettem ki.
-Remélem, tudod, hogy bolond vagy! – csóválta meg fejét.
-Lehet, de megnézném, te mit csinálnál ilyen helyzetben! Nem mintha ezt kívánnám neked.. – válaszoltam.
-Áh, meg is van! Azért segítesz kihordani őket?
-De csak azért, nehogy hiányoljanak a szüleid. – feleltem.
Egy idétlen mosollyal nézett rám, majd kezembe nyomott egy csomó dobozt.
-El ne törd nekem őket! – szólt utánam, amikor már a lépcsőn mentem felfelé.
-Aranyos tőled, hogy figyelmeztetsz, de nem vagyok béna. – szóltam vissza neki.
Pár perccel később már újra a nappaliban voltam. Letettem a dobozokat az asztalra, s megvártam, amíg Sehun is felér. Kivettem kezéből a többi holmit is és a többi mellé helyeztem őket.
-Ugye vettél fát? – tette fel a kérdést.
-Nem. – feleltem nemes egyszerűséggel.
-Most ez komoly? – esett kétségbe.
-Halál komoly.
-Áhh! Szólhattál volna előbb is és akkor nem küszködök a díszek keresésével. – mondta sértődötten.
-Nem kérdezted, én meg nem jártatom a számat feleslegesen.
-Olyan gonosz tudsz lenni, hyung! – nyafogott kisgyerekes hangon.
Nagyon aranyosan nézett ki. A látványra egy apró mosoly húzódott arcomra. Az igazat megvallva, a teraszon állt a kivágott, összekötözött fenyőfa. Még az egyik cselédlány rendelte meg szüleim utasítására.
-Menj ki a teraszra és szívj egy kis friss levegőt, hogy lenyugodj! – mondtam, miközben elkezdtem az említett hely felé tuszkolni.
Nem ellenkezett, hagyta, hogy eltoljam odáig. Kinyitottam a teraszra vezető ajtót, majd egy mozdulattal kilöktem.
-De régen voltam már… Jéé, hiszen itt a fa! – kiáltott fel örömében, majd rám nézett.
-Tudom.
-Azt mondtad, nem vettél. Akkor mégis honnét…?
-A szüleim szerezték valahonnan. – böktem ki.
-Aish! Tudod, kivel szórakozz! – csapta meg játékosan mellkasomat. Én csak elmosolyodtam viselkedésén.
-De legalább mosolyogsz. – jegyezte meg.
-Hiába bosszantasz ezzel az egész karácsonyosdival, örülök, hogy itt vagy, még ha csak egy kicsit is. – mondtam, miközben mélyen szemébe néztem.
-Büntiből te fogod becipelni egyedül ezt a jószágot. – mutatott a fára.
-Az sokkal nagyobb büntetés lesz, ha újra egyedül maradok. – motyogtam.
-Ne aggódj, ettől nem kell félned! – mosolygott rám titokzatosan.
-Ezt most nem értem… – néztem rá értetlenül.
-Egyelőre nem is kell, majd később megérted.
-Hát jó. Hova vigyem ezt a vackot? – mutattam a fenyőre.
-Mondjuk oda, a sarokba. – bökött oda ujjával.
Felkaptam a fát, majd szép lassan odavonszoltam, végül pedig talpra állítottam.
Azt hittem, gondok nélkül megoldom a dolgot, de kár volt előre örülnöm. A kezem csupa gyanta lett.
-Már csak ez hiányzott… – mérgelődtem.
-Mi történt? Megszúrt egy tüske? – futott mellém Sehun, s aggódva kezem után nyúlt.
-Nem, gyantás lettem.
-Hát csak is te lehetsz ilyen butus, hogy kesztyű nélkül fogsz hozzá a piszkos munkának. Gyorsan mosd le, aztán segíts feldíszíteni!
-Az már a te feladatod. – mondtam, közben pedig a fürdőbe cammogtam, hogy megmoshassam kezeimet.
-Ugyan már, Taoo! Tudom, hogy szereted a szép dolgokat, szóval ne kérettesd magad! – kiabálta Sehun.
-Ez igaz, de a karácsony nekem nem szép. – kiabáltam vissza.
-Rendben, akkor csinálom egyedül. – hallottam szomorú hangját.
Kicsit rosszul éreztem magam, amiért így viselkedem vele, de tényleg képtelen voltam neki segíteni. Folyton eszembe jutnak gyerekkori emlékeim, amelyektől sírhatnékom támad. Olyan állapotban pedig kizárt, hogy lásson! Némán néztem, ahogy nekem háttal állva, apró kezeivel szorgoskodik, s egymás után akasztja fel a különböző díszeket. Amikor a fa középső részével végzett, leguggolt, hogy alul is teleaggassa gömbökkel, figurákkal, valamint zselés szaloncukorral. Hamar végzett vele, már csak a teteje volt hátra. Alacsony termetének
köszönhetően csak akkor érte el, ha felállt egy székre. Szemeim minden egyes mozdulatát követték, sőt alakján is végigsiklottak. Világosszőke hajától kezdődően, hozzám képest vékonyabb, azonban ugyancsak izmos vállán át, egészen formás fenekéig. Megráztam fejemet, amikor rájöttem, mit is művelek.
Szemeim azonban nem akartak engedelmeskedni, makacs módon tapadtak továbbra is kerekded hátsó felére. Végtagjaim maguktól mozgásba kezdtek, s arra lettem figyelmes, hogy már mögötte állok, kezeim pedig derekát fogták két oldalról. Érintésemre rögtön hátranézett válla fölött.
-Nézni is rossz, amit művelsz! Mi van, ha elveszted az egyensúlyod és leesel? – förmedtem rá.
-Csak ne aggódsz értem? – kérdezte egy büszke vigyorral.
-É-én... – dadogtam. – És ha igen?
-Köszönöm. – simított végig arcomon, közben pedig mélyen szemembe nézett. Pillanatok alatt zavarba hozott, melyet onnét tudtam, hogy bőröm égni kezdett érintésétől.
-Sze-szerintem végeztél. – mondtam, majd leemeltem a székről.
-De a csúcsdísz…
-Majd én felteszem. – vágtam szavaiba, majd elvettem kezéből a díszt.
-Köszönöm. – hallottam boldog hangját és láttam is szemeim előtt mosolygós arcát.
-Na, akkor ezzel készen is vagyunk. Már csak főzni kell. – jegyezte meg Sehun.
-Saját kezűleg akarsz ételt készíteni? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-Igen, méghozzá nem is akármit, hanem gesztenyével töltött pulykát.
A szó hallatára rögtön perverz gondolatok jutottak eszembe. Elképzeltem, ahogy Sehun finom kezével tömködi a pulykát. Igen, tudom, már szinte beteges, de szívesen lettem volna a pulyka helyében.
-Tao? Tao! Valami baj van? Nem tetszik? Csináljak valami mást? – rángattak vissza a valóságba kérdései.
-D-dehogy, a pulyka… tökéletes! – feleltem, majd nyeltem is egy nagyot.
-Oké, akkor nekiállok. – mondta, s ki is ment a konyhába.
Nem akartam kimenni, mert tuti megbolondulok, ha végig kell néznem, mit művel. Azonban alig öt percig tudtam csak nyugton maradni, muszáj volt követnem. Direkt messze ültem le a pulttól és arcát néztem, ám így sem volt jó.
Túl nagynak éreztem a távolságot, tehát percről-perce egyre közelebb sündörögtem hozzá, míg nem vele szemben nem álltam. Lassan néztem végig rajta. Haját, homlokát, orrát, száját, állát, nyakát, vállát és abból kinövő karjait is. Ez utóbbi óriási hiba volt. Egyik kezével fogta a pulykát, másik kezével pedig
majdnem könyékig elveszett benne. A látványra nyeltem egy nagyot. - Ennyire éhes vagy? – törte meg a csendet.
Nem is fogtam fel igazán a kérdést, mégis bólintottam.
-Pedig még várnod kell egy-két órát.
-És mi van, ha nem tudok?
A józan eszem teljesen kikapcsolt, azt mondtam és úgy cselekedtem, ahogy azt a szívem súgta. Pár lépéssel Sehun háta mögé kerültem.
-Addig keress valami más harapnivalót.
-Meg is van. – mondtam, majd derekánál fogva megöleltem hátulról.
-Haha… nagyon vicces! De így még lassabban fogok haladni.
-Nem baj, nem érdekel a pulyka, ha te itt vagy. – suttogtam fülébe.
Teste azonnal reagált közelségemre és enyhén megremegett. Én csak büszkén elvigyorodtam.
-T-tao…
-Ne haragudj, de nem tudom többé magamban tartani. Szeretlek, Sehun! – böktem ki.
Néma csend fogadott, semmi válasz. A másodpercek perceknek tűntek és majd szétvetett az aggodalom.
~ A fenébe! Most mindent elrontottam! Miért nem tudom befogni a számat és beérni a mindennél többet érő barátságunkkal? – bombáztam magamat, majd lassan hátrébb léptem.
Sehun megfordult tengelye körül, így velem szembe került. Nem mertem szemébe nézni, nem akartam látni a sajnálatot és hallani a visszautasítást.
-Sajnálom, én…
Mondatomat azonban nem tudtam befejezni, ugyanis Sehun karjai derekam köré fonódtak, feje pedig mellkasomba fúródott.
- S-sehun…
Szorítása egyre szorosabb lett körülöttem, vállai pedig rázkódni kezdtek.
~ Sír? – rémültem meg. ~ Ezt egyáltalán nem akartam! Most mit csináljak?
Jobbnak láttam védelmezően átölelni, mint buta szavaimmal traktálni. Percekig álltunk így egymást ölelve, csak ezt követően tolta el magát tőlem és nézett fel rám.
-Figyelj, … - kezdtem bele mondandómba, de belevágott szavamba.
-Nem, te figyelj! – mondta.
Lábujjhegyre állt, kezeivel pedig belekapaszkodott felsőmbe, így csak pár centiméter választotta el arcainkat. Nem sokkal később ez a kis távolság is megszűnt. Ajkait az enyémekre tapasztotta. Teljesen leblokkoltam, csupán
szemeim kerekedtek ki óriási méretűre. Akkor tértem magamhoz, amikor félénken elhúzódott tőlem.
- Én is szeretlek téged! – mondta határozottan kipirult arccal.
Hatalmas megkönnyebbültség lett úrrá rajtam és melegség töltötte meg testemet, valamint szívemet. Örömömben most én zártam be a köztünk lévő rést, s lehajoltam hozzá, hogy egy újabb, igazi csókkal ajándékozzam meg. Eleinte csak nekinyomtam számat az övének, majd lassú mozgásba kezdtem, végül pedig résnyire kinyitottam ajkaimat és szabad utat engedtem nyelvemnek. Érzékien nyaltam végig alsó ajakpárnáján, s élveztem az édes ízt. Sehunnak is tetszhetett a dolog, hiszen egy apró nyögés csúszott ki belőle. Én kapva az alkalmon, betoltam nyelvemet szájüregébe és azonnal felfedeztem annak minden egyes szegletét. Amikor úgy véltem, bejártam mindenütt, megkerestem nyelvét, s sajátommal kezdtem el cikázni körülötte. Ő is felvette a ritmust, kész csata alakult ki köztünk. Eközben teste már teljesen az enyémnek nyomódott, karjai pedig nyakam köré fonódtak. Az én tenyereim fenekén landoltak, melynek hatására belemosolygott a csókba. Nekem is mosolyra húzódott szám, s elváltam tőle.
-Micsoda aberrált vagy! – pihegte.
-Én? Miért is?
-Ha nem turkálok a pulykában, akkor el sem mondod soha, mit érzel irántam? – kérdezte.
-Biztosan elmondtam volna, csak nem tudtam, hogyan tegyem. Igazából most is a tudatalattim cselekedett helyettem. – vallottam be.
-Ch.. – boxolt bele vállamba játékosan. – Pabo.. Na de folytatnom kéne a főzést, mert tényleg nem lesz kész a vacsi.
-Hát, ha nagyon muszáj, akkor elengedlek. – feleltem.
-Majd ha ettünk, utána összebújhatunk. – kacsintott rám.
-Mit segítsek? – csillantak fel szemeim.
-Hirtelen segíteni akarsz, gyanús vagy te nekem. – kuncogott.
-Csupán meghoztad a jókedvemet. – mosolyogtam rá.
-Tényleg nem kell segítened, boldogulok egyedül is.
-Ha nem, hát nem. – válaszoltam, majd a rádióhoz léptem és bekapcsoltam. Utáltam karácsony napján bekapcsolni a rádiót is, meg a tévét is, hiszen mindenhol ezek a nyálas, örömmel teli számok szóltak és csak hányingerem lett tőlük, de most már minden más. Meglepődöttségemre azonban egyáltalán nem olyan zene szólalt meg, amire vártam, hanem valami klasszikus.
-Mi ez? Mozart? – fintorodtam el.
-Ez Bach és tökéletes alap a főzéshez. – szólalt meg Sehun.
-Ezt most komolyan mondtad? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-A lehető legkomolyabban. – felelte, azonban pár másodpercen belül elnevette magát.
Vele együtt nevettem én is, majd folytattuk a főzést. Amikor a pulyka a sütőbe került, addig megterítettük az asztalt. Beletelt egy kis időbe, amíg rendesen átsült, de amint kész lett, asztalhoz ültünk és jól teletömtük magunkat. Vacsora alatt mindenféléről beszélgettünk és nevetgéltünk. Ahhoz képest, hogy órákkal ezelőtt még a hátam közepére sem kívántam az egészet, most elmondhatatlanul boldog voltam. Élveztem, hogy kettesben vagyok Sehunnal. Azt kívántam, bár sose lenne vége ennek a napnak. És ez még csak a kezdet volt. Ami vacsora után történt, azt még álmomban sem tudtam volna elképzelni.
-Nagyon fincsi volt. – mondtam, miközben hasamat simogattam, s leültem a kanapéra.
-Örülök, hogy ízlett. – mosolygott rám, majd ő is helyet foglalt mellettem.
-Köszönök mindent, amit értem tettél. – néztem mélyen szemébe.
-Nem kell megköszönnöd, te butus! – kuncogott, s közelebb csúszott hozzám, hogy összekócolhassa hajamat.
-Héj, hogy fogok kinézni? – hessegettem el kezeit.
-Te mindig jól nézel ki. – vette komolyra hangját.
-Nálad nem jobban.
Pár pillanatra mindketten lefagytunk, csak néztük egymást. Rögtön tudtam, hogy ugyanarra gondol, mint én. Lassan indultunk meg egymás felé és egészen addig hajoltunk, míg ajkaink össze nem értek. A második csók. Ugyanolyan reakciókat vált ki belőlem, mint az első, ha nem többet. Egyszerűen tökéletes. Levegőhiány miatt húzódunk el egy mástól.
-Szeretlek, Sehun! – mondtam ki a szavakat, melyeket már nagyon régen ki szerettem volna mondani.
-Én is téged, Tao! – felelte csillogó szemekkel.
-Nem is tudod, mekkora fordulópont az életemben ez a nap. Több, mint tíz évig szenvedtem egyedül, de ez most mind eltűnt.
-Majd az elkövetkezendő tíz évben törekszem arra, hogy elfeledtessem veled az elmúlt tízet.
-Én meg majd meg sem tudom neked hálálni.
-Dehogynem, csak soha ne engedj el!
-Azt hiszem, ez menni fog. – mosolyogtam rá.
-Boldog karácsonyt! – jelentette ki pár pillanat múlva, közben pedig egy
ajándékcsomagot nyújtott felém.
-Még ajándékot is hoztál? Igazán nem kellett volna! Én nem tudok semmit sem adni.. – sütöttem le szemeimet szégyenemben.
-Nem is kell. Éppen elég, hogy végre elárultad az irántam táplált érzelmeidet.
Elvettem tőle a csomagot, mely díszes papírba volt burkolva, sőt még szalag is ékeskedett tetején. A szalagra rá volt biggyesztve egy üdvözlőkártya egy csipesz segítségével. Óvatosan bontottam ki, nem akartam tönkretenni azt, amivel biztos rengeteg időt vesződött. Amikor előbukkant az ajándék, még a lélegzetem is elakadt. A legújabb Gucci pénztárca volt benne, melyre már hónapok óta fájt a fogam.
-Jézusom, ez méregdrága! – néztem rá hüledezve.
-Te mindent megérdemelsz. – kacsintott rám.
Örömömben nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Pár perc múlva eltoltam magamtól annyira, hogy lássam arcát. Kínzó lassúsággal közeledtem felé, míg nem elértem ajkait és egy mézédes csókot hintettem ajkaira.
-Köszönöm, neked is boldog karácsonyt! – mondtam elválásunk után.
-Hm, ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna! – jegyezte meg kipirulva. Eközben odakint sűrűn hullni kezdett a hó.
-Nézd, milyen szépen esik! – mutatott az ablak felé.
-Mintha csak arra várt volna, hogy megenyhüljön a szívem és elfogadjam ezt az ünnepet.
-Megeshet. – motyogta halkan, majd nekidőlt oldalamnak, fejét pedig vállamra fektette.
Én átkaroltam a vállát, amit cirógatni is kezdtem és így ültünk még órákon keresztül. Ha valaki megkérdezné, hogy szeretem-e a karácsonyt, biztosan nem szomorodnék el vagy törne rám a hányinger, mint órákkal ezelőtt, hanem boldogan igent felelnék. És mindezt Sehunnak köszönhetem. Az embernek, akit mindennél jobban szeretek.