MimiUnnie műve

Kanada

Napok óta besötétített szobámban ülök, ugyanabban a pólóban és melegítőnadrágban. Felhúzott lábakkal gubbasztok ágyamon, körülöttem pedig zsebkendők tömkelege fetreng szétszórva. Legtöbbjük összegyűrve és elhasználva. Szemeim pirosra vannak kisírva, valamint mellkasomban hatalmas üreget érzek. Azt hittem, hogy enyhülni fog a fájdalom, de inkább egyre rosszabb lesz. Pontosan három napja vesztem össze szerelmemmel, Kris-el. Pont az egy éves évfordulónk volt aznap. Megbeszéltünk egy esti találkát a város egyik legdrágább éttermében. Egész nap izgatott voltam és már nagyon vártam a pillanatot, amikor ott lehetek vele kettesben. Indulás előtt 10 perccel azonban kaptam egy telefonhívást egy barátomtól. Autóbalesetet szenvedett párjával. Neki csak kisebb sérülései lettek, viszont szerelme életveszélyben volt, műteni kellett. Teljesen ki volt készülve, a telefonba is alig tudott beszélni. Természetesen rögtön odasiettem hozzá, s megpróbáltam megvigasztalni. Megvártam, amíg végeznek a műtéttel és mondanak valami információt. Szerencsére sikerült megmenteniük a balesetet szenvedett személy életét. Amikor barátom bement hozzá, én elbúcsúztam és rápillantottam órámra. Annyira lesokkoltak a történtek, hogy teljesen elfeledkeztem a randinkról. Rohanni kezdtem, s meg sem álltam a megbeszélt helyszínig. Azonban mire odaértem, a helység már zárva volt. Előkaptam zsebemből telefonomat, majd tárcsázni kezdte Kris számát. Hosszan kicsörgött, de nem vette fel. Ebből rögtön tudtam, hogy szörnyen mérges rám. Jogosan. Szereztem egy taxit, amivel gyorsabban hazaértem, mint gyalog. Kettesével szedtem a lépcsőket, míg nem felértem az emeletre, ahol közös lakásunk ajtaja található. Gondolkodás nélkül rontottam be. A nappali üres volt, a szobából viszont halk neszeket hallottam, így besétáltam. Kris a szoba közepén térdelt, lábai előtt pedig félig bepakolt bőröndje hevert.
- K-kris? M-mit csinálsz?
- Nem egyértelmű? – kérdezte, de rám sem nézett.
- M-miért?
- Még kérdezed?
- Figyelj, nagyon sajnálom…
- El tudom képzelni. – mondta közömbös hangszínen.
- Az egyik barátom autóbalesetet szenvedett párjával. Hozzájuk mentem be a kórházba. Neki csak apróbb sérülései vannak, viszont a társa életveszélyes állapotban volt. Ott kellett maradnom, mint lelki támasz.
- Nehezedre esett volna felhívni?
- Olyan gyorsan történt minden, nem volt alkalmam…
- Rendben, nekem ennyi bőven elég. – csapta le bőröndje tetjét, majd összehúzta azt, s felállt.
- Kris, kérlek! – fogtam meg karját.
- Melyik barátod volt az?
- Lay.
- Szóval fontosabb neked, mint én. Még mindig érzel iránta valamit? Ha igen, akkor mondd el és békén hagylak, de ne verjél át, mert ezt nem bírom! – emelte meg hangját.
- Dehogyis, erről szó sincs! Ő már a múlt! Téged szeretlek!
- A cselekedeteidből nem ez jön le.
- Ne csináld ezt! Fel kellett volna hívjalak, de mégsem tettem. Beismerem, hibáztam. Csak kérlek, ne hagyj el!
- Sajnálom. – vette le kezemet karjáról. – Kell egy kis idő, hogy átgondoljam az egész kapcsolatunkat. – mondta, majd elment.
Először fel sem fogtam, mi történt igazán, aztán könnyeim hullni kezdtek, lábaim elgyengültem, én pedig a földön kötöttem ki. Tenyerembe temettem arcomat és zokogtam. Órákon át csak sírtam és sírtam. Amikor kicsit megnyugodtam, felhívtam Krist. Azt hittem, ha még egyszer bocsánatot kérek, rendbe jön minden. De erre esélyt sem adott, kikapcsolta telefonját.
Azóta minden nap felhívtam, hátha felveszi, ám mindig csalódnom kellett. Fogalmam sem volt, hova ment, azt sem tudtam, menyi időre ment el, vagy hogy visszajön-e valaha. Amikor ezen gondolatok futnak át fejemben, könnyeim maguktól útra kelnek. Utálom ezt a magatehetetlen helyzetet. Ezzel nem megyek semmire. Soha nem fogom újra látni, ha egész nap bezárkózom a szobába és sírok. Tennem kell valamit! Meg kell keresnem! De hol lehet? A leglogikusabb válasznak az tűnt, hogy hazament szüleihez. Kanadába, a világ második legnagyobb országába. Határozott mozdulattal álltam fel, majd siettem szekrényemhez. Előkotortam egy utazáshoz alkalmas öltözetet, majd átöltöztem. Ezután előhúztam az ágy alatt heverő bőröndömet, s pakolni kezdtem. Nem is néztem igazán, mit pakolok, csak szórtam be egymás után a ruhákat, cipőket, tisztálkodási szereket. Amint végeztem, útnak indultam a reptér felé. Szerencsémre csak fél órát kellett várnom a következő járatig. Az út elég hosszú volt, de szinte az egészet átaludtam a fáradtságtól. Mindössze annyit tudtam, hogy Kris Vancouver-ben, az ország három legnagyobb városának egyikében lakik, valahol a belvárosban. Ötletem sem volt, merre induljak, de nagyon elszántnak éreztem magam. Képes vagyok az egész várost körbejárni, hogy megtaláljam és beszéljek vele. Ő az életem, nem veszíthetem el egy veszekedés miatt. Megérkezvén a reptérre, egy hatalmas váróteremben találtam magamat. Csak most kezdtem igazán felfogni, mire is vállalkoztam. Magamat ismerve, itt is képes lennék eltévedni. Szorosan fogva húztam magam után bőröndömet, másik kezemmel pedig vállamra vetett hátitáskámat fogtam. Odasétáltam az információs pulthoz és az alapfokú angol nyelvtudásommal próbáltam meg térképet szerezni. Beletelt egy kis időbe, mire az üveges pult mögött álló hölgy megértette, mit szeretnék. Miután fizettem, elindultam kifelé. Kilépve a csarnokból megálltam, majd kinyitottam a kezemben lévő térképet, hogy szemügyre vehessem. Rögtön fel is tűnt a belvárost jelző Downtown felirat. Jó messze van a repteret takaró kis jeltől, így körbenéztem egy taxi után kutatva. Hamar meg is láttam egyet, melyhez oda is siettem. Az idős sofőr azonnal észrevette, hogy nem ide valósi vagyok, mégis türelmesen és segítőkészen fogadott. Rámutattam a helyre, ahova menni szeretnék, mire ő bólintott egyet, majd bepakolta bőröndömet a csomagtartóba. Ezt követően mindketten beszálltunk a járműbe, s pillanatok múlva elindultunk. Nem nagyon erőltettük a beszélgetést, inkább kifelé nézegettem az ablakon. A külvárosból egyre beljebb haladva a füves, tavas területeket felváltották a betonutak és a mellette sorakozó épületek. A járdákon emberek százai siettek saját dolgukra, az úton pedig autók sora állt. Jó fél óra kellett, mire beértünk a város központjába. A több emeletes lakóházak között egy-egy kávézó, étterem, áruház vagy galéria volt észrevehető. Egy félreeső kis parkolóban állt meg a taxi. Miután fizettem, kiszálltam, majd megkaptam bőröndömet is. Megvártam, míg elhajt a jármű, csak eztán néztem körbe. A Carral és a Water utcák kereszteződésében álltam, ahonnét a házak számozása kezdődik. Elvileg valahol a közelben kell lennie a Maple Tree térnek, ahol a városrész alapítójának a mellszobra áll. Egy kis séta után valóban itt kötöttem ki. Átkelve a téren megtaláltam a városrész egy másik nevezetességét is, a gőzórát, melynek működését egy kis gőzgép irányítja. Ezután rátértem a szűk kis utcára, ahol Kris és családja él. Az utca közepéig kellett sétálnom, hogy elérjem a takaros kis házat. Remegő kézzel nyomtam meg a csengőt. Nem kellett sokat várnom, egy kedvesen mosolygó hölgy lépett ki, aki nem volt más, mint Kris édesanyja. Kikerekedett szemekkel nézett rám, amikor felismert.
- Tao? Hát te meg mit keresel itt?
- Jó napot! Elnézést a zavarásért, de Krist keresem.
- Valami gond van?
Ezek szerint Kris nem mesélt neki a köztünk történtekről. Kicsit elszomorodtam, hiszen nem tudtam eldönteni, hogy azért nem tette, mert ennyire nem fontos neki a dolog vagy csak azért, mert nem akarta aggasztani szüleit.
- Kissé összekaptunk. – vallottam be.
Úgy éreztem, elég volt a rossz cselekedeteimből, nem tudtam hazudni.
- Oh, tényleg? Kris nem is mesélte. Mi történt?
- Nem kell aggódnia, nem komoly! Azért jöttem, hogy helyre hozzam a helyzetet.
- Akkor biztosan azért ment el sétálni egymaga.
- Nem tetszik tudni, merre mehetett?
- A kínai negyedet nagyon szereti. Meg a Stanley parkba is gyakran ellátogat.
- Köszönöm szépen! Akkor megyek is és megkeresem.
- Várj! Tedd le a bőröndödet, ne cipeld feleslegesen. Ha nem találod, gyere vissza, este úgyis hazajön!
- Rendben. Nagyon rendes Öntől, hogy kisegít.
- Nagyon boldognak láttam, amikor veled van, szóval természetes. Na, de menj, beszélj vele! Minél előbb kibékültök, annál több mindent csinálhattok együtt, ha már egyszer eljöttél idáig.
Illedelmesen meghajoltam, majd célba vettem a kínai negyedet. Az itt sorakozó házak a 19-20. században épültek, jellegzetes elrendezésben. A földszinten kereskedelmi részek vannak, az emeleten pedig szállásként szolgáló szobák. Különböző vendéglők, kiskereskedések, valamint bankok váltogatják egymást. Tudomásom szerint minden évben rendeznek zászlós, jelmezes, tűzijátékos felvonulást, megünnepelvén a kínai újévet. Természetesen a tipikus kínai kert sem maradhat el, mely speciálisan van berendezve. Szinte minden vendéglőbe bementem és érdeklődtem Kris után, de senki sem látta errefelé. Végül egy édességboltba is betértem, mivel még nem nagyon ettem a mai nap, s gyomrom jelezte ezt. Már éppen fizetni akartam a pénztárnál, amikor az eladó sejtelmesen mosolygott rám.
- Ismered Krist? – tette fel a kérdést, mely elég hirtelen ért.
Félénken bólintottam egyet.
- A barátja vagyok.
- Szóval te lennél Tao?
- H-honnét tudja a nevemet?
- Egészen kiskorától ismerem Krist, sokat járt hozzánk, úgy tekintek rá, mintha az unokám lenne. Sokat mesélt rólad. Csak nem hozzá jöttél látogatóba?
- De igen. Nem járt errefelé véletlenül, mert nem találtam otthon.
- Körülbelül két órával ezelőtt volt itt. Azt mondta, sétálni megy a parkba.
- A parkba? Az édesanyja is említette. Akkor biztosan ott lesz. Megyek is, nehogy megint elkerüljük egymást! Köszönöm a segítséget!
- Ugyan, semmiség!
Már eléggé fáradt voltam, hiszen rengeteget gyalogoltam, de a tudat, hogy újra láthatom őt, erőt adott. Mivel a távolság hatalmas és elég fárasztó lenne gyalog, vonatra szálltam. Amíg utaztam, addig telefonomban rákerestem a parkra. A szabadidős tevékenységek elvégzésére kitűnően alkalmas hely 400 hektárnyi területet foglal magában. Rengetegen járnak ide, egészen a fiataloktól az idősekig, hiszen lehetőség van sportolásra, sétálásra, sőt a gyerekek is remekül játszadozhatnak a játszótéren vagy az állatkertben. Az állatkert mellett van egy Akvárium is, ahol több ezer tengeri élőlényt lehet megfigyelni. Kedvelt hely randevúk szempontjából is. Aztán még ebben a térségben tekinthetőek meg az indiánok által faragott, ősi totemoszlopok és a közeli domb tetején elhelyezkedő kanadai lobogó. Sok család szervez ide piknikezést, amikor az időjárás kedvező. Ez mind szép és jó, de hogy fogok rátalálni Krisre egy ekkora helyen? Időközben megérkeztem, s leszálltam. Egy rövidke séta után szemem elé tárult a park bejáratánál fekvő, Lost Lagoon nevű tó, mely rendkívül sok madárnak nyújt élőhelyet. Nem is tudtam eldönteni, merre nézzek, annyi minden elvonta tekintetemet. Annak ellenére, hogy jó pár emberke mászkált errefelé most is, meglepő nyugodtságot árasztott magából a hely. Ütemes léptekkel haladtam előre, hol egy teniszpályát, hol egy golfpályát hagytam magam után. A távolban azért az erdő is látszott, a másik irányba pedig a tengerpartot lehet elérni. Teljesen elmerültem a gyönyörű látványban, nem is vettem észre a felém közeledő lovas szekeret. Egy szerelmes pár ült rajta. Fájdalmasan sóhajtottam egyet.
- Kris, merre vagy? – motyogtam orrom alatt.
A következő pillanatban egy kisfiút pillantottam meg, aki a szüleivel sárkányt eregetett. Vidáman futkároztak és nevetgéltek. Ezt a családi idillt követte egy padon ülő idős pár, akik egymás kezét szorongatták. Végül egy kocogó lány jött velem szemben, aki kiskutyáját sétáltatta. Bármerre néztem, mindenütt ott volt a szeretet. Most még jobban rám tört ennek az érzelemnek a hiánya. Búslakodva haladtam tovább, közben pedig gondolkoztam. Ritka szerencsétlennek éreztem magam, amiért így elrontottam boldogságomat. De ami még ennél is jobban fájt, az az, hogy nem csak magamét, hanem azé az emberét is, akit mindennél jobban szeretek. Hirtelen úrrá lett rajtam az elveszettség érzése is, már nem is koncentráltam az útra, azt sem tudtam, hová megyek, csak mentem előre. Ebből a tehetetlenségből a kemény betontalaj helyett megjelenő puha homok rántott vissza a valóságba. Elértem a tengerpartot. Csak most tűnt fel az enyhe szél, valamint a hullámok enyhén sistergő hangja. Ez a rész a többihez képest elhagyatottabb volt. Gondolom a nyári szezonban jóval tömöttebb. Csupán egyetlen egy személyt véltem felfedezni. Egy vékony, magas, szőke hajú srác. Pont, mint Kris.
- Kris!? – döbbentem le. – Megtaláltam!
Minden rosszkedvem elszállt, szívem pedig hevesen dobogni kezdett, amiért láthatom. Csendben közeledni kezdtem felé. Nem hallotta, zenét hallgat. Amikor már csak pár centiméterre voltam tőle, megálltam. Fogalmam sem volt, mit mondjak. Semmi épkézláb mondat nem jutott eszembe. Összeszedtem minden bátorságomat, s odamentem hozzá. Szemei be voltak csukva, arcát pedig az ég felé emelte. Csodás látványt nyújtott. Halkan leültem mellé és csak néztem. Nem akartam megzavarni, vártam, amíg magától észre nem vesz. Kicsit megijedt, amikor kinyitva szemeit felismert.
- T-tao?!
Nem szóltam semmit, csupán mosolyogtam.
- M-mit keresel itt? Hogyan találtál meg?
- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Szörnyen ostoba voltam, amiért nem szóltam neked és cserbenhagytalak az évfordulónkon. Jogosan voltál rám dühös, de nem tudok nélküled élni! Nagyon hiányzol! Teljes szívemből szeretlek, nem akarlak elveszíteni, érted? – zúdítottam rá mindent, miközben könnyezni kezdtem.
Ijedt, s egyben aggódó arccal nézett rám. Amikor csendben maradtam, felemelte jobb kezét, majd hüvelykujjával letörölte az éppen legördülő könnycseppet.
- Én is tartozom neked egy bocsánatkéréssel. Nem kellett volna ennyire hevesen reagálnom, hiszen miden ember hibázhat. Egyébként nem dühös voltam, sokkal inkább csalódott. Mindent jól akartam csinálni, azt akartam, hogy tökéletes legyen az esténk. Aztán nem jöttél el. Megijesztettél. Azt hittem, túlságosan erőltetem a dolgokat vagy hogy valamit rosszul csinálok és elmenekülsz előlem.
- Dehogy! Tökéletes vagy, úgy, ahogy vagy! És hidd el, én is nagyon vártam az estét, egész nap arra készültem!
- Imádlak, te kis butus! – mosolyodott el, majd mélyen szemembe nézett.
Láttam bennünk a nyugodtságot, valamint a mérhetetlen szeretet, amit felém sugárzott. Arca lassan megindult enyém felé. Rögtön tudtam, mire készül. Boldogan fogadtam hosszú, édes csókját, mely olyan volt, mintha az első lenne. Levegőhiány miatt váltunk el egymástól.
- Szeretlek! – mondtam ki még egyszer, tisztán.
- Én is téged! – felelte, majd karját derekamra csúsztatva húzott magához.
Megkönnyebbülten bújtam oda hozzá, s hajtottam fejemet vállára. Így ültünk egy darabig a tengerparton és felhőtlenül beszélgettünk.
Még egy hetet töltöttünk Kanadában, hogy rendesen kiélvezhessük az itt létet. Rengeteg mesés helyre vitt el, melyeknek köszönhetően rendesen bepótoltuk az elmaradt évfordulónkat. Igaz, rosszul indult, de abban biztosak lehetünk, hogy erre életünk végéig emlékezni fogunk.