Airi műve - Tao! Induljunk nyaralni!!!

Tao! Induljunk nyaralni!!!

Kpop idolok Új-Zélandon

Az emberek bizonyos társadalmi rétegei megtehetik azt, hogy akkor és oda mennek nyaralni, amikor és ahová csak akarnak. Nekünk a helyzetünk, attól függetlenül, hogy pénzünk is van az utazgatásra, eléggé bonyolult.  Kötelességeink vannak, amiket muszáj elvégeznünk minden áron, hátra téve minden magánéleti problémánkat, sérelmeinket. A színpad, a tánc, a zene és a közönség az első. Azok a rajongó lányok, akik azt se tudják, mik és kik vagyunk valójában és csak az idolt látják bennünk, aki mindig, minden helyzetben boldog, kedves és gondtalan. Nem veszik észre, hogy mi is emberek vagyunk, nem pedig valamiféle robotok, akiket beütemeztek minden egyes mozdulatra. Mi nem mehetünk szabadnapokra, csak akkor, ha minden rendesen a helyén van, és a fanok elégedettek, illetve SM papa is.
Nem is tudom, mikor voltam már utoljára pihenni. A családommal annak idején, mikor még nem voltam ennyire felkapott, minden második hétvégén elmentünk valahová.  Emlékszem, mikor még úgy nyolcéves lehettem, állandóan a dicső múltban akartam élni, amikor még az emberek mertek harcolni azért, amiben hittek. Életem legnagyobb élménye volt ennél fogva tehát az, amikor a szüleim elvittek a Kínai Nagy Falhoz, én pedig, mint egy Don Quijote, harcoltam egy vékony husánggal a kezemben. A körülöttem lévő emberek mind nevettek rajtam, de engem ez egy cseppet sem érdekelt. Közönyösen néztem a begyepesedett felnőtt emberekre és folytattam tovább gyermekes játékom.
Hiányoznak ezek az idők. Életem legszebb évei voltak, és már bánom, hogy nem használtam ki minden percét. Kár volt elvállalnom ezt az egészet, bele fogni ebbe a véget nem érő áriába. Eldobtam magamtól mindent, mit a világ nekem nap, mint nap nyújthat és fiatalságom elsorvad, mert egyetlen cél lebeg előttem.  Ez a cél mindennél fontosabb, hisz én akarok lenni a legjobb és a leghíresebb bárki másnál. Nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy nem vagyok elég jó, ezért állandóan gyakorlok még a kötelező próbákon kívül is.  Fáradt vagyok már, testem pedig gyenge. Kellett ez a pihenés, amit kaptunk. Jól jött. Szerveztek nekünk egy utazást, mi pedig boldogan pakoltunk össze és alig vártuk már, hogy a beton erdőből kijussunk a határtalan nagyvilágba.
Az előkészületekkel nem volt nagy gondunk, hisz ezt már rutinosan csináljuk, mivel majdnem minden héten megyünk valahová koncertezni.  Hamar összepakoltam a legfontosabb dolgaim majd leültem az ágyra és vártam, hogy végre elindulhassunk. Gondolataimban már Új-Zélandon jártam. Elképzeltem, hogy egész idő alatt a hotel szobámban leszek és alszok. Nem akartam őrült módon mászkálni, mint egy turista, aki azt se tudja, mit nézzen meg. Pihenni akarok. Ki akarom használni a csöndet, a nyugalmat és azt, hogy senki se tud zavarni. Magamba akarok fordulni ebben a két hétben és át akarom értékelni az életem. Át akarom gondolni, hogy mit hogyan csináljak tovább vagy egyáltalán bármit is tehetek-e azért még, hogy ne tegyem magam tönkre teljesen. Hírnév, ez kell nekem, de milyen áron? Mit akarok ezzel az egésszel elérni? Hisz pár év múlva csak egy ember leszek én is, aki kiöregedett ebből a világból. Kezembe temettem arcom és tovább fojtattam értelmetlen gondolkodásom. Hallottam nyílni az ajtót. Felkaptam a fejem és Xiumin jóságos arcával találtam szemben magam.
- Tao, alig várom már Új-Zélandot. - ült le mellém boldog mosoly kíséretében. Ránéztem. Semmi kedvem nem volt elrontani a jó kedvét, de most inkább lettem volna egyedül, nem pedig egy ilyen nikkelbolha közelében.
-Mit akarsz? – kérdeztem tőle durván, szemeimmel pedig próbáltam szigorúan ránézni, hogy jó kedve lelohadjon és békén hagyjon. Őt ez nem izgatta. Ugyanolyan maradt, sőt talán boldogabb. Annyira más ő, mint én. Ő mindig, minden esetben boldog tud lenni, akármi történjék. Én nem tudom ezt tenni. Sajnos én nem vagyok ilyen, pedig jó párszor megpróbáltam már.
- Jaj Tao, én annyira várom már ezt az egész utazást. Annyira jó lesz végre pihenni. Nagyon fáradt vagyok. – ásított látványosan. Fel volt dobva és tényleg látszódott rajta, hogy ő már ebben a percben ott akar lenni. Egy könyvet tett az ölembe. Megnéztem a borítóját, amire nagy fekete betűkkel az volt írva, hogy „Új-Zéland szépségei”. - Elmegyünk majd együtt mindenhová. Tao dongsaeng és Xiumin felfedezi Új- Zélandot. - kiabálta felemelt kézzel, mint aki egy egész tömeget valami nagydologra akar késztetni. Más emberekre ez a dolog olyan hatással van, hogy egyből boldogok és lelkesek lesznek, ha ránéznek erre a buzgó, babaarcú, eltökélt fiúra. De én, mint mindig most is ellene voltam a dolognak. Rosszabb állapotba kerültem tőle, mint amiben voltam és emiatt rá voltam a legjobban dühös. - Ami ebben a könyvben benne van, én mind meg szeretném veled nézni. - betelt a pohár, hisz veszni láttam azt, amit elterveztem. Rám nézett csillogó szemeivel én pedig közönyösen néztem vissza, majd egy undor jelent meg arcomon.
- Én pihenni megyek, nem pedig mászkálni össze-vissza, mint egy idióta, tudatlan turista, birka módra. Keress erre az idióta játékodra valaki mást, engem pedig felejts el és kerülj el nagy ívben. Megértettél? - valami hirtelen megváltozott, ahogy sértő szavaim után ránéztem a kis hörcsögre. Undort éreztem magam iránt. Ő olyan ártatlan én pedig megbántottam, ráadásul tiszteletlen voltam, hisz idősebb nálam. Elszégyelltem magam. Könnyes szemekkel nézett rám. Nem sok kellett már ahhoz, hogy elsírja magát. - Hyung. - suttogtam bűnbánóan. - Nem úgy értettem. Sajnálom, ha megbántottalak, de én tényleg csak pihenni akarok. Nagyon fáradt vagyok, ezt meg kell értened. - nem szólt egy szót sem, hanem kiment és becsapta maga mögött az ajtót. Pár percig haboztam, hogy utána menjek-e. Elindultam utána, de már késő volt, mert szóltak, hogy indulunk. Felvettem a cuccaim, majd szomorúan a kocsi felé vettem az irányt. Próbáltam mellé beülni, de ő Kris és Sehun közé ült. Nem tudtam vele megbeszélni a dolgokat. Egész úton arcát fürkésztem és az, ami a szobámban fogadott, miután megbántottam teljesen eltűnt róla. Boldog volt. Ugyanolyan örömittas állapotban volt, mint ahogy mindenki más. Kilógtam a sorból, szokás szerint. A bűntudat hatalmába kerített és nem akart elengedni.  El akartam magam ásni szégyenemben hisz annyira bántott, hogy megbántottam. Azt hittem, ha magánrepülővel megyünk, könnyebb lesz vele beszélnem, de sajnos tévedtem. Chanyeol mellé ült én pedig a közelébe se tudtam leülni. Egész úton egy terven járt a fejem, hogy, hogy tudok megint közelebb kerülni hozzá és lelkiismeretem rendbe rakni. Került engem, ez nem volt kétség és nem is csodálkozom rajta, de akkor is fáj.
A nap véresen szállt alá, amikor Queenstownba megérkeztünk. A szívem egyre szomorúbb lett, ahogy néztem a napot haldokolni. Most már bánom, hogy szabadnapot kaptunk. Nem is értem magam, egyáltalán miért rágódom ezen?  A reptéren már várt ránk egy mini busz. Próbáltam Xiumin közelében maradni, de ő elkerült, mint ahogy egésznap tette. Nem tudtam leülni mellé, mert beült D.O és Kai közé. Lehangoltan néztem a boldog társaságot és már olyan volt a helyzetem, mintha nem is közéjük tartoznék. Tettem még egy utolsó kísérletet mikor megérkeztünk a Village Queenstownba. Vele akartam lenni egy szobában, hogy hátha ki fogunk békülni, de sajnos szomorúan kellett tapasztalnom, hogy nekem ez se jön össze. Hiába győzködtem hosszasan Baekhyunt, hogy hadd legyek egy szobában Xiuminnal, a kis hörcsög ennek nem örült, így Krissel lettem össze zárva, szokás szerint. Eldöntöttem, feladom és próbálom élvezni a szünetet.
Gyönyörű lakosztályt kaptunk. Ablakai hatalmasak voltak, amik bőségesen beengedték a nap édes, meleg fényét. Csillogott minden és ezek a nagy ablakok valamennyire közelebb vittek minket a természethez. Boldognak kellett volna lennem, de nem ment. Valami mégis áskálódott bennem. Egy furcsa, titokzatos érzés kerített hatalmába, amitől minél hamarabb meg akartam szabadulni. Ezzel az érzéssel tértem nyugovóra és próbáltam elaludni.
- Taozi kelj fel!!! - lökdösött Kris.
- Mi van már…??? - dünnyögtem.
- Gyere, megyünk várost nézni. - morogtam egyet majd a fejemre húztam a takarót.
- Hagyjál! - lerángatta rólam a takarót, majd elkezdett az ágyból kirángatni. Kris mindig is erősebb volt nálam, és így egy fél óra múlva én is köztük ültem az autóban, karba tett kézzel, duzzogva, miközben hangos, boldog ricsajuktól zengett a fejem, illetve a jármű. A délelőtt mászkálással telt. A napot a Bonjour Café étteremben kezdtük. Itt megkóstoltuk a pavlovát, ami Új-Zéland nemzeti étele és ezen kívül egy nagyon fimon desszert. Elmentünk megnézni pár emlékművet. Meglátogattuk a Queenstown Garden-t, ami egy gyönyörű szép botanikus kert, sajátos növényvilággal. Sajnos a látnivaló ebben a városban csak ennyi. Jól éreztük magunkat, mert sokat ökörködtünk, de egy idő után Xiuminon kívül már mindenki unta.
 Ami a leginkább idevonzza a látogatókat, az az extrém sport. Utána néztünk ennek és találtunk jó pár sportot. Bungee jumping, folyó szörf, jet boat, canyon swinging és a vadvízi evezés hazája ez a kis város. Mivel számomra a canyon swinging nem volt éppen a legideálisabb, sem a bungee jumping, mert félek a magasban, így úgy döntöttem keresek magamnak valami másik sportot. Szerencsémre ezzel nem voltam egyedül. Xiumin se szívleli a magasságot, és hosszú győzködés után bele ment, hogy elmenjünk ketten egy vadvízi evezésre. Elérkezettnek láttam a pillanatot a kényelmetlen bocsánatkérésnek. Legbelül őrjöngtem, míg ő láthatólag nem volt elragadatva annyira attól, hogy én és ő együtt legyünk egy csónakban, miközben a hatalmas hullámok magukba akarnak foglalni minket.
Elvittek kettőnket a Kawarau folyóhoz. Az oda vezető út lenyűgöző volt. Szöulban ilyen tájképet nem nagyon lehet látni, ezért tátott szájjal bámultam meg a szebbnél szebb tájakat. A fák itt olyan magasak és gyönyörűek. Az erdő fensége, tekintélye, ahogy védelmezi az állatokat elragadtatott és nem tudom miért, de hirtelen én is akartam magamnak önző módon egy ilyen érzést. Én is felelősséggel akartam valaki iránt tartozni. Rá néztem Xiuminra, aki az utunk alatt egy szót se szólt hozzám, hanem póker arcot vágva az ablakon bámult kifelé. Kissé elszomorodtam, de reméltem, hogy hamarosan megtörik és újra beszélgetni fog velem. Nagyon megbánthattam azzal a pár szóval. Nem lett volna szabad elfelejtenem, hogy ő is érző lény, sőt érzékenyebb bármelyikünknél. Szótlanul viselte társaságom és még akkor se szólt hozzám, mikor megérkeztünk a folyóhoz. Nem méltatott pillantásával, mikor ránk tették a mentő övet és beleültettek a csónakba. Kezünkbe nyomták az evezőt, ő pedig csak a túra vezetővel állt szóba. Rajtunk kívül még másik hat csónak volt. Mindannyian kezdők és kalandvágyók. Xiumin izgult, ahogy én is. Láttam a szemén, a mozgásán, a hangján. Félt, de játszotta előttem a dacos embert, hogy ő mennyire férfias. Lassan elindultunk, majd ahogy mentünk egyre lentebb a folyón, a sodrás nagyobb és erősebb lett. Egyre jobban hánykolódtunk, és félelem lett rajtam úrrá. Xiumin se volt nyugodtabb. Leblokkoltunk mindketten, mikor egy hatalmas hullám jött és elárasztotta a víz a csónakunkat. Már a többieket se láttuk. Elsodródtunk a csapattól vagy lemaradtunk. Nem tudtuk pontosan, de azt igen, hogy ki akarunk mindketten szállni és biztos talajt akarunk a lábunk alatt tudni.
- Xiumin, nyugodj meg! Itt vagyok. - fogtam meg a reszkető kis hörcsög vállát.
- Tao, a többiek hova lettek?
- Fogalmam sincs. Talán lemaradtak. - mondtam nem éppen nyugodt hangnemmel.
- Most mit teszünk? - kérdezte remegő hangon. Fogalmam sem volt, de ezt nem akartam, hogy tudja. Nem akartam, hogy azt higgye, hogy egy szerencsétlen alak vagyok, aki nem tud a nehéz helyzetekben dönteni.
- Tovább evezünk. - kiáltottam neki. Bólintott, mi pedig mentünk tovább, és próbáltunk a part felé menni. Tervem nem örvendett nagy sikernek. Még egy hullám jött, mi pedig a vízbe zuhantunk. Lesüllyedtem a meder aljára pár percre, majd kapkodtam a víz felszíne felé. Mikor felértem, első dolgom az volt, hogy körbe nézzek, hol van Xiumin. Meg is láttam. Szegény ott vergődött, mint egy partra vetett hal és kiabált, hogy nem tud úszni. Akármennyire oda akartam menni hozzá, nem tudtam. A sodrás volt az úr, számára pedig az emberi élet mit sem ért.
- XIUMIN!!!! NYUGODJ MEG!!! - kiáltottam oda. - NEM TUDSZ MEGFULLADNI!! RAJTAD VAN A MENTŐMELÉNY!! NYUGODJ MEG, NEMSOKÁRA LECSENDESEDIK ÉS KIJUTUNK INNEN! -az út során most az egyszer vette észre, amit mondtam neki és fel is fogta. Talán azért, mert félt és tőlem várt segítséget. Nem érdekelt. Az volt a lényeg, hogy pár percre rám figyelt. Lenyugodott, és ahogy sejtettem a folyónak arra a szakaszára értünk, ahol sekélyebb a víz és csendesebb. Most már tudtam, hogy totálisan eltévedtünk, csak azt nem értettem, hogy ilyen hirtelen, hogy tudtunk a többiektől elszakadni. Észre se vettük, hogy valami baj lenne.
A lábam fájt, testem megviselt volt, a ruhám pedig teljesen át volt ázva. Kimentem a partra és leültem Xiumin mellé, aki csüggedten ült a földön.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle halkan. Nem nézett rám, nem válaszolt, csak nézett maga elé, mint aki ott se lenne. Ennyi volt a beszélgetésünk. Újra magába zárkózott, engem pedig ismét idegennek, levegőnek nézett. Csönd állt közénk. Kínos, hosszú csönd. - Xiumin. - szólítottam meg újra, de ő nem figyelt rám.  – Xiumin, már nagyon megbántam. - kezdtem mondandómba abban a hittben, hogy ez a legalkalmasabb pillanat a bocsánatkérésre. - Nem akartalak megbántani. Tudom nagyon csúnyán viselkedtem veled. Hyung, kérlek, szólj hozzám. - lehajtottam a fejem.
- Te miattad vagyunk most itt. - szólalt meg végül, de hangjában semmi kegyesség nem volt. - Te miattad kerültem ilyen helyzetbe. Mindig te miattad történik minden rossz. Tönkre teszel magad körül mindent. - kezdett el egyre hangosabban és mérgesebben beszélni. Felpattant és elkezdett befelé rohanni az erdőbe.
- Xiumin állj meg!! - kiáltottam utána, de ő nem hallgatott rám. Utána futottam, de a nyomát vesztettem. Későn értem be a rengetegbe és nem találtam. - XIUMIN!!!! - megálltam és nevét kiáltottam. Hirtelen hangokat hallottam minden felől. Lépteket és érthetetlen nyelvű beszédet. - Ki van ott? - kérdeztem ijedten. Nem jött válasz, a hangok pedig egyre jobban közeledtek. Pár másodpercen belül vagy húsz barnás bőrű, magas, izmos férfival találtam szemben magam, akiknek arcukra különböző csíkok voltak felfestve és ágyékkötőt hordtak. Az egyik közeledett felém. Nem mozdultam, csak néztem, hogy vajon mit akarhat. Már előttem állt és ijesztő tekintettel nézett rám. Farkasszemet néztünk majd megmozdult és körbe járta testem kíváncsi tekintettel. - Hol van Xiumin? – kérdeztem, ő pedig kérdőn nézett rám. Nem értette egy szavam se, ahogy én sem az övét, amikor újból elkezdett beszélni. Mögém állt és elkezdett tolni a sötét erdő belsejébe.
Már egy ideje gyalogoltunk, mikor megláttam egy kis falut. Rendezett volt, gyönyörű és a házak a természet adottságait kihasználva voltak megépítve. Ezek az emberek itt éltek. Azt ettek és azzal dolgoztak, amit a természet nyújtott nekik. Távol a civilizációtól. A rohamosan fejlődő világ ezt a kis eldugott helyet még elkerülte, nem szennyezte be. Az asszonyok boldogan fogadtak, és ők is érthetetlen nyelven beszéltek hozzám. Fogalmam sem volt mit tegyek és az a tudat, hogy nem tudom, hol van Xiumin egyre feszültebbé tett. Bentebb vittek a kis faluba. A gyerekek boldogan játszottak, az asszonyok főztek, a férfiak pedig vadászatból tértek haza. Körbe néztem és láttam, hogy így menyivel másabb minden. Itt az emberek összefognak, nem különülnek el egymástól. Egymás mellett élnek boldogan és harmóniában, a magántulajdon, mint olyan pedig egyáltalán nincs. Reméltem, hogy Xiumin itt lesz, és úgy látszik most az egyszer igazam is lett. Egy kunyhó előtt ült és éppen a földbe rajzolt egy pálcával. Arcáról próbáltam valami örömöt leolvasni, de csak bánatot láttam rajta. Oda mentem hozzá minden bátorságom összeszedve.
- Hyung. - szóltam hozzá bátortalanul. Felnézett rám és semleges arcot vágott, később pedig ez átment egyfajta undorba.
- Hagyj engem békén. Te miattad vagyunk itt. - mondta duzzogva, mint egy kisfiú, akit becsaptak és most haragszik az egész világra.
- Most mégis mit csináltam? - fakadtam ki. Felállt és közelebb jött hozzám, mutató ujját pedig a mellkasomra tette fenyegetően. Szemeit összeszűkítette.
- Ha eljöttél volna velem várost nézni, nem kellett volna könyörögnöm a többieknek, hogy jöjjenek el velem. Nem tetszett nekik. Megunták. Azt mondták, nem elég izgalmas. Kitalálták az extrémsportot, most pedig te miattad itt rohadok ezen az isten háta mögötti helyen, telefon és bármi más nélkül, ami által értelmes, huszonegyedik századi emberrel lehetne kapcsolatot teremteni. Szerinted, hogy fognak ránk találni??? - kezdett kiabálni. Nagyon mérges volt, de a szavaira én is az lettem.
- Bocsáss már meg, hogy nem akarok idióta turista lenni. Én ide piheni jöttem, nem pedig mászkálni össze-vissza, mint egy mérgezett egér. Nőj már fel. Idősebb vagy nálam, mégis úgy viselkedsz, mint egy ötéves. - üvöltöttem vele. Azt hittem megint el fogja sírni magát. Arcára most nem bánat telepedett, hanem méreg, elfojtott düh. Mérgében elkezdett velem ordítani.
- Önző, egoista barom vagy. Mindenki utál téged.  Senki se szeret, pont emiatt. A srácok is kerülnek téged, mert állandóan csak magaddal törődsz, a külvilágot pedig nagy ívben letojod. Rosszabb vagy, mint Kai. Annyiban különböztök, hogy őt szeretik is az emberek, te pedig egy szánalmas dög vagy. Én próbáltam veled barátkozni, azért hívtalak el magammal, de te szokás szerint ugyanolyan egocentrikus barom voltál, mint amilyen szoktál lenni. Vedd észre, senki se szeret téged.
- Dögölj meg! - betelt a pohár. Faképnél hagytam és az egyik fa mögé bújtam. Könnyeim patakként zuhantak a homokba, ami magába foglalta őket, elrejtve szégyenteljes titkomat. Tisztában vagyok vele, hogy engem mindenki utál, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt így a fejemhez fogják vágni. De mit is siránkozok? Igaza van Xiuminnak, csakis magammal foglalkozok, senki mással. Ha kedvesebb lettem volna vele, talán most nem itt tartanánk. Tényleg az én hibámból vagyunk itt és soha többet nem fognak ránk találni. Nem is baj. Itt csend van és nyugalom. Nem akarok innen elmenni abba az átkozott modern világba, ahol mindenki öli a másikat. Itt csend van, nyugalom és szeretet. Belevertem ököllel egyet a mögöttem álló fába és lassan egy kéz nehezedett vállamra.
- Bocsáss meg! Nem akartalak megbántani. - megfordultam és Xiumin bűnbánó arcával találtam szemben magam. - Csak fájt, ahogy viselkedtél velem, gondoltam itt az idő visszaadni. Ne haragudj. Senki se utál téged. - a mosoly az arcán, tudtam jól, hogy csak egy erőltetett mosoly, hogy ne érezzem magam rosszul a szavai miatt és, hogy ne higgyem el neki, hogy egy önző dög vagyok, és emiatt mindenki eltávolodik tőlem.
- Tudom jól, hogy igen. De tudod most döbbentem rá, hogy mi egy csapat vagyunk és össze kell tartanunk. Nem játszhatom azt a szerepet tovább, amit eddig magamra kényszerítettem. Sajnálom Hyung, hogy olyan szemét voltam veled. Nem akartam. - hajtottam le a fejem bűnbánóan.
- Semmi baj, túlreagáltam. - átöleltük egymást, majd biztatóan egymásra mosolyogtunk. - Érzem ez egy gyönyörű barátság kezdete lesz. - mosolygott rám szokásos kisfiús mosolyával.
- Jaj, hörcsög. - kócoltam össze a haját nevetve. Hirtelen ismerős nyelvet hallottunk meg, mi pedig rohantunk vissza a faluba. Két fehér férfit láttunk, akik minket kerestek. Nem értettük, hogy kerültek ide, de ők elmagyarázták, hogy meglátták a parton a nyomunkat és gondolták itt lehetünk, mert a maori őslakosok sok olyan embert hoztak már ide, akik a túra alatt elvesztek, segítséget nyújtva nekik. Boldogan mentünk velük vissza, és egy dologra rájöttem: barátság nélkül nincs élet. Nem érdekelhet ennyire a hírnév, ha ezzel másokat teszek tönkre, olyan embereket, akik számára talán fontos vagyok. Ez a kis, jelentéktelennek tűnő incidens ébresztett rá arra, hogy nem tiporhatom az embereket bele a földbe csak azért, hogy saját akaratom érvényesítsem. Másokra is oda kell figyelnem, ügyelnem kell az érzéseikre, hisz annál nagyobb büntetés, mint a lelkiismeret furdalás, talán nincs is. Köszönöm neked Xiumin. Érzem, hogy mi ketten a legjobb barátok leszünk.