Holnap karácsony. A világon több millió ember számára ez a legfontosabb és legszebb ünnep. Velük ellentétben én azonban már a gondolatától is rosszul vagyok. Kiskorom óta utálom. Nem panaszkodhatnék, hiszen minden évben ki volt dekorálva az egész ház, lakodalmi vacsora volt feltálalva és mindig megkaptam azt az ajándékot, amire a legjobban vágytam. A bökkenő az volt, hogy a házat nem a szüleimmel együtt díszítettük ki, nem velük vacsoráztam és az ajándékot sem ők nyújtották át nekem, hanem a nálunk dolgozó cselédek. Eleinte nem foglalkoztam a dologgal, de 2-3 év után már igenis zavarni kezdett, mostanra meg elkap a hányinger a karácsony szó hallatán. Nagyon jól tudom, hogy idén sem lesz másképp. Egyedül fogok a kanapén ülni, kezemben egy bögre, forró kakaóval, s könnyes szemekkel fogom bámulni a feldíszített fát vagy éppen az ablakon fogok kifelé bámulni, s számolom a hópihéket, melyek lehullnak a földre. Mindezek ellenére minden évben reménykedem. Hátha egyszer eljön hozzám valaki és foglalkozik velem. Ezzel a gondolattal bújtam be most ridegnek tűnő ágyamba, s próbáltam meg elaludni. Még egy fél órát biztosan lesegettem a sötét szobát, mire sikerült.
Másnap reggel korán ébredtem. Túl korán és nem is tudtam visszaaludni. Az este is hosszúnak szokott tűnni, most meg itt van előttem az egész nap, amikor nem csinálok semmit, csak nézek ki a fejemből. Úgy döntöttem, idén arra sem veszem a fáradságot, hogy kidíszítsem a lakást, sőt vacsorát sem fogok enni, mert úgysem lesz étvágyam. Szomorúan csoszogtam a fürdőbe, ahol megmosakodtam, magamra vettem egy kényelmes melegítőnadrágot, valamint egy színben hozzá illő pulcsit, majd megfésültem kócos hajamat. Percekig nézegettem magamat a tükörben. Látszott rajtam, hogy magányos vagyok és szomorú. Hamar hátat fordítottam a falon lógó, most kifejezetten nem szívesen látott tárgynak - pedig máskor órákig tudom szépítgetni magam -, s a konyhába mentem. Nem igazán voltam éhes, inkább csak a rutin kedvéért, plusz az idő gyorsabb eltelésének reményében készítettem magamnak reggelit. Pirítóst kentem meg lekvárral, mellé pedig egy bögre teát ittam meg. Miután végeztem, gondosan elmosogattam. Az órára pillantottam, majd egy hatalmasat sóhajtottam, amikor megállapítottam, hogy mindezt fél órán belül elintéztem. Mint egy eltévedt kiskutya, úgy lépdeltem be a most még nagyobbnak tűnő nappaliba. Levetettem magam a kanapéra, s ölembe húztam az egyik díszpárnát.
Sírni lett volna kedvem, ahogy elképzeltem, hogy az összes ismerősöm lázban
égve fel-le futkos a lakásában és mosollyal arcukon helyezik el a díszeket,
öltöztetik színesbe a fenyőfát, tervezik az esti menüt vagy csomagolják be az ajándékokat, amelyeket majd szeretettel teli szívvel nyújtanak át valakinek.
Ebből a fájó és szorító mélységből az ajtóm csengőjének hangja rántott vissza a valóságba. Őszintén, össze is rezzentem a hirtelen megszólaló dallamtól, hiszen nem várok senkit. Szívem vadul kalapálni kezdett a gondolatra, hogy talán szüleim fognak az ajtóban állni, kezükben ajándékkal, valamint szívükben mérhetetlen sajnálattal, amiért eddig elhanyagoltak. Remegő lábakkal sétáltam a meglepetést tartogató nyílászáró elé, s izzadt tenyérrel nyomtam le az azt kinyitó kilincset.
-Meglepetééés! – kiáltotta egy ismerős hang, majd ezt követte egy pirosra fagyott arc is.
-Sehun? – néztem meglepetten szerelm… illetve barátomra.
Igen, én Huang Zi Tao meleg vagyok és egy ideje mérhetetlenül beleszerettem csapattársamba. Természetesen senki sem tud az egészről semmit és nem is áll szándékomban elmondani. Lehet, hogy most őrültnek tartotok, de ha akarnám, se merném megtenni. Nem szeretném tönkretenni a barátságunkat az én buta érzéseimmel..
– Te meg mit keresel itt? Nem otthon kéne lenned és készülődnöd az estére?
-Pontosan, rengeteg dolgot kell még elintézni, szóval gyorsan engedj be! – dörzsölgette meg kezeit.
Félreálltam az ajtóból, hogy beférjen mellettem. Ahogy ellibbent, megéreztem finom parfümjének illatát. Az üres és csöndes ház pillanatok alatt eltűnt, mintha nem is létezett volna. Elmosolyodtam erre az észrevételemre.
-Miért jöttél? Biztosra veszem, hogy a szüleidnek szükségük van a segítségedre.
-követtem az időközben a nappaliba száguldó Sehunt.
-Ahogy elnézem, neked sokkal nagyobb szükséged van rám. – nézett körbe. Rögtön tudtam, mire gondol.
-Ne aggódj, nincs semmi elintéznivaló dolog itt. – jegyeztem meg.
-Ezt meg hogy érted? Ki fogja feldíszíteni a lakást meg a fát? És mi lesz a vacsival? Nem hinném, hogy mindez menne egyedül… – nézett rám értetlenül.
-Úgy döntöttem, idén kihagyom a karácsonyt. – közöltem vele a lehető legnagyobb nyugalommal, pedig belül majdnem szétvetett a fájdalom.
-Jajj, ne csináld már! Nem ülhetsz itthon egész nap depisen! – szólt rám.
-Hanem mit csináljak? Képzeljem ide a szüleimet és vigyorogjak a semmibe, mintha itt lennének? – tettem fel a kérdést szarkasztikusan.
-Tudod, hogy nem így értettem! És azt is, hogy mennyire rosszul érint ez az egész, de nem a karácsonyra kell haragudnod, hanem a szüleidre. Szóval, hol vannak a díszek? – kérdezte felpörögve.
-Szerintem lent lesznek a pincében. – adtam meg magam.
Ha nekem nincs, legalább neki legyen jó kedve. Majd ha elmegy, leszedek mindent, legalább azzal is elfoglalom magam. Hallottam, ahogy lesiet a pincébe és keresgélni kezd. Nem szándékoztam utána menni, de mivel elég sokáig tartózkodott lent, gondoltam, nem boldogul.
-Nem találod őket? – kérdeztem, miután én is leballagtam.
-Ekkora kupiban ne csodálkozz! – nézett rám szemrehányóan.
-Muszáj volt lehordanom mindent, ami a kiskoromra, valamint a szüleimre emlékeztet.. – jelentettem ki.
-Remélem, tudod, hogy bolond vagy! – csóválta meg fejét.
-Lehet, de megnézném, te mit csinálnál ilyen helyzetben! Nem mintha ezt kívánnám neked.. – válaszoltam.
-Áh, meg is van! Azért segítesz kihordani őket?
-De csak azért, nehogy hiányoljanak a szüleid. – feleltem.
Egy idétlen mosollyal nézett rám, majd kezembe nyomott egy csomó dobozt.
-El ne törd nekem őket! – szólt utánam, amikor már a lépcsőn mentem felfelé.
-Aranyos tőled, hogy figyelmeztetsz, de nem vagyok béna. – szóltam vissza neki.
Pár perccel később már újra a nappaliban voltam. Letettem a dobozokat az asztalra, s megvártam, amíg Sehun is felér. Kivettem kezéből a többi holmit is és a többi mellé helyeztem őket.
-Ugye vettél fát? – tette fel a kérdést.
-Nem. – feleltem nemes egyszerűséggel.
-Most ez komoly? – esett kétségbe.
-Halál komoly.
-Áhh! Szólhattál volna előbb is és akkor nem küszködök a díszek keresésével. – mondta sértődötten.
-Nem kérdezted, én meg nem jártatom a számat feleslegesen.
-Olyan gonosz tudsz lenni, hyung! – nyafogott kisgyerekes hangon.
Nagyon aranyosan nézett ki. A látványra egy apró mosoly húzódott arcomra. Az igazat megvallva, a teraszon állt a kivágott, összekötözött fenyőfa. Még az egyik cselédlány rendelte meg szüleim utasítására.
-Menj ki a teraszra és szívj egy kis friss levegőt, hogy lenyugodj! – mondtam, miközben elkezdtem az említett hely felé tuszkolni.
Nem ellenkezett, hagyta, hogy eltoljam odáig. Kinyitottam a teraszra vezető ajtót, majd egy mozdulattal kilöktem.
-De régen voltam már… Jéé, hiszen itt a fa! – kiáltott fel örömében, majd rám nézett.
-Tudom.
-Azt mondtad, nem vettél. Akkor mégis honnét…?
-A szüleim szerezték valahonnan. – böktem ki.
-Aish! Tudod, kivel szórakozz! – csapta meg játékosan mellkasomat. Én csak elmosolyodtam viselkedésén.
-De legalább mosolyogsz. – jegyezte meg.
-Hiába bosszantasz ezzel az egész karácsonyosdival, örülök, hogy itt vagy, még ha csak egy kicsit is. – mondtam, miközben mélyen szemébe néztem.
-Büntiből te fogod becipelni egyedül ezt a jószágot. – mutatott a fára.
-Az sokkal nagyobb büntetés lesz, ha újra egyedül maradok. – motyogtam.
-Ne aggódj, ettől nem kell félned! – mosolygott rám titokzatosan.
-Ezt most nem értem… – néztem rá értetlenül.
-Egyelőre nem is kell, majd később megérted.
-Hát jó. Hova vigyem ezt a vackot? – mutattam a fenyőre.
-Mondjuk oda, a sarokba. – bökött oda ujjával.
Felkaptam a fát, majd szép lassan odavonszoltam, végül pedig talpra állítottam.
Azt hittem, gondok nélkül megoldom a dolgot, de kár volt előre örülnöm. A kezem csupa gyanta lett.
-Már csak ez hiányzott… – mérgelődtem.
-Mi történt? Megszúrt egy tüske? – futott mellém Sehun, s aggódva kezem után nyúlt.
-Nem, gyantás lettem.
-Hát csak is te lehetsz ilyen butus, hogy kesztyű nélkül fogsz hozzá a piszkos munkának. Gyorsan mosd le, aztán segíts feldíszíteni!
-Az már a te feladatod. – mondtam, közben pedig a fürdőbe cammogtam, hogy megmoshassam kezeimet.
-Ugyan már, Taoo! Tudom, hogy szereted a szép dolgokat, szóval ne kérettesd magad! – kiabálta Sehun.
-Ez igaz, de a karácsony nekem nem szép. – kiabáltam vissza.
-Rendben, akkor csinálom egyedül. – hallottam szomorú hangját.
Kicsit rosszul éreztem magam, amiért így viselkedem vele, de tényleg képtelen voltam neki segíteni. Folyton eszembe jutnak gyerekkori emlékeim, amelyektől sírhatnékom támad. Olyan állapotban pedig kizárt, hogy lásson! Némán néztem, ahogy nekem háttal állva, apró kezeivel szorgoskodik, s egymás után akasztja fel a különböző díszeket. Amikor a fa középső részével végzett, leguggolt, hogy alul is teleaggassa gömbökkel, figurákkal, valamint zselés szaloncukorral. Hamar végzett vele, már csak a teteje volt hátra. Alacsony termetének
köszönhetően csak akkor érte el, ha felállt egy székre. Szemeim minden egyes mozdulatát követték, sőt alakján is végigsiklottak. Világosszőke hajától kezdődően, hozzám képest vékonyabb, azonban ugyancsak izmos vállán át, egészen formás fenekéig. Megráztam fejemet, amikor rájöttem, mit is művelek.
Szemeim azonban nem akartak engedelmeskedni, makacs módon tapadtak továbbra is kerekded hátsó felére. Végtagjaim maguktól mozgásba kezdtek, s arra lettem figyelmes, hogy már mögötte állok, kezeim pedig derekát fogták két oldalról. Érintésemre rögtön hátranézett válla fölött.
-Nézni is rossz, amit művelsz! Mi van, ha elveszted az egyensúlyod és leesel? – förmedtem rá.
-Csak ne aggódsz értem? – kérdezte egy büszke vigyorral.
-É-én... – dadogtam. – És ha igen?
-Köszönöm. – simított végig arcomon, közben pedig mélyen szemembe nézett. Pillanatok alatt zavarba hozott, melyet onnét tudtam, hogy bőröm égni kezdett érintésétől.
-Sze-szerintem végeztél. – mondtam, majd leemeltem a székről.
-De a csúcsdísz…
-Majd én felteszem. – vágtam szavaiba, majd elvettem kezéből a díszt.
-Köszönöm. – hallottam boldog hangját és láttam is szemeim előtt mosolygós arcát.
-Na, akkor ezzel készen is vagyunk. Már csak főzni kell. – jegyezte meg Sehun.
-Saját kezűleg akarsz ételt készíteni? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-Igen, méghozzá nem is akármit, hanem gesztenyével töltött pulykát.
A szó hallatára rögtön perverz gondolatok jutottak eszembe. Elképzeltem, ahogy Sehun finom kezével tömködi a pulykát. Igen, tudom, már szinte beteges, de szívesen lettem volna a pulyka helyében.
-Tao? Tao! Valami baj van? Nem tetszik? Csináljak valami mást? – rángattak vissza a valóságba kérdései.
-D-dehogy, a pulyka… tökéletes! – feleltem, majd nyeltem is egy nagyot.
-Oké, akkor nekiállok. – mondta, s ki is ment a konyhába.
Nem akartam kimenni, mert tuti megbolondulok, ha végig kell néznem, mit művel. Azonban alig öt percig tudtam csak nyugton maradni, muszáj volt követnem. Direkt messze ültem le a pulttól és arcát néztem, ám így sem volt jó.
Túl nagynak éreztem a távolságot, tehát percről-perce egyre közelebb sündörögtem hozzá, míg nem vele szemben nem álltam. Lassan néztem végig rajta. Haját, homlokát, orrát, száját, állát, nyakát, vállát és abból kinövő karjait is. Ez utóbbi óriási hiba volt. Egyik kezével fogta a pulykát, másik kezével pedig
majdnem könyékig elveszett benne. A látványra nyeltem egy nagyot. - Ennyire éhes vagy? – törte meg a csendet.
Nem is fogtam fel igazán a kérdést, mégis bólintottam.
-Pedig még várnod kell egy-két órát.
-És mi van, ha nem tudok?
A józan eszem teljesen kikapcsolt, azt mondtam és úgy cselekedtem, ahogy azt a szívem súgta. Pár lépéssel Sehun háta mögé kerültem.
-Addig keress valami más harapnivalót.
-Meg is van. – mondtam, majd derekánál fogva megöleltem hátulról.
-Haha… nagyon vicces! De így még lassabban fogok haladni.
-Nem baj, nem érdekel a pulyka, ha te itt vagy. – suttogtam fülébe.
Teste azonnal reagált közelségemre és enyhén megremegett. Én csak büszkén elvigyorodtam.
-T-tao…
-Ne haragudj, de nem tudom többé magamban tartani. Szeretlek, Sehun! – böktem ki.
Néma csend fogadott, semmi válasz. A másodpercek perceknek tűntek és majd szétvetett az aggodalom.
~ A fenébe! Most mindent elrontottam! Miért nem tudom befogni a számat és beérni a mindennél többet érő barátságunkkal? – bombáztam magamat, majd lassan hátrébb léptem.
Sehun megfordult tengelye körül, így velem szembe került. Nem mertem szemébe nézni, nem akartam látni a sajnálatot és hallani a visszautasítást.
-Sajnálom, én…
Mondatomat azonban nem tudtam befejezni, ugyanis Sehun karjai derekam köré fonódtak, feje pedig mellkasomba fúródott.
- S-sehun…
Szorítása egyre szorosabb lett körülöttem, vállai pedig rázkódni kezdtek.
~ Sír? – rémültem meg. ~ Ezt egyáltalán nem akartam! Most mit csináljak?
Jobbnak láttam védelmezően átölelni, mint buta szavaimmal traktálni. Percekig álltunk így egymást ölelve, csak ezt követően tolta el magát tőlem és nézett fel rám.
-Figyelj, … - kezdtem bele mondandómba, de belevágott szavamba.
-Nem, te figyelj! – mondta.
Lábujjhegyre állt, kezeivel pedig belekapaszkodott felsőmbe, így csak pár centiméter választotta el arcainkat. Nem sokkal később ez a kis távolság is megszűnt. Ajkait az enyémekre tapasztotta. Teljesen leblokkoltam, csupán
szemeim kerekedtek ki óriási méretűre. Akkor tértem magamhoz, amikor félénken elhúzódott tőlem.
- Én is szeretlek téged! – mondta határozottan kipirult arccal.
Hatalmas megkönnyebbültség lett úrrá rajtam és melegség töltötte meg testemet, valamint szívemet. Örömömben most én zártam be a köztünk lévő rést, s lehajoltam hozzá, hogy egy újabb, igazi csókkal ajándékozzam meg. Eleinte csak nekinyomtam számat az övének, majd lassú mozgásba kezdtem, végül pedig résnyire kinyitottam ajkaimat és szabad utat engedtem nyelvemnek. Érzékien nyaltam végig alsó ajakpárnáján, s élveztem az édes ízt. Sehunnak is tetszhetett a dolog, hiszen egy apró nyögés csúszott ki belőle. Én kapva az alkalmon, betoltam nyelvemet szájüregébe és azonnal felfedeztem annak minden egyes szegletét. Amikor úgy véltem, bejártam mindenütt, megkerestem nyelvét, s sajátommal kezdtem el cikázni körülötte. Ő is felvette a ritmust, kész csata alakult ki köztünk. Eközben teste már teljesen az enyémnek nyomódott, karjai pedig nyakam köré fonódtak. Az én tenyereim fenekén landoltak, melynek hatására belemosolygott a csókba. Nekem is mosolyra húzódott szám, s elváltam tőle.
-Micsoda aberrált vagy! – pihegte.
-Én? Miért is?
-Ha nem turkálok a pulykában, akkor el sem mondod soha, mit érzel irántam? – kérdezte.
-Biztosan elmondtam volna, csak nem tudtam, hogyan tegyem. Igazából most is a tudatalattim cselekedett helyettem. – vallottam be.
-Ch.. – boxolt bele vállamba játékosan. – Pabo.. Na de folytatnom kéne a főzést, mert tényleg nem lesz kész a vacsi.
-Hát, ha nagyon muszáj, akkor elengedlek. – feleltem.
-Majd ha ettünk, utána összebújhatunk. – kacsintott rám.
-Mit segítsek? – csillantak fel szemeim.
-Hirtelen segíteni akarsz, gyanús vagy te nekem. – kuncogott.
-Csupán meghoztad a jókedvemet. – mosolyogtam rá.
-Tényleg nem kell segítened, boldogulok egyedül is.
-Ha nem, hát nem. – válaszoltam, majd a rádióhoz léptem és bekapcsoltam. Utáltam karácsony napján bekapcsolni a rádiót is, meg a tévét is, hiszen mindenhol ezek a nyálas, örömmel teli számok szóltak és csak hányingerem lett tőlük, de most már minden más. Meglepődöttségemre azonban egyáltalán nem olyan zene szólalt meg, amire vártam, hanem valami klasszikus.
-Mi ez? Mozart? – fintorodtam el.
-Ez Bach és tökéletes alap a főzéshez. – szólalt meg Sehun.
-Ezt most komolyan mondtad? – néztem rá felvont szemöldökkel.
-A lehető legkomolyabban. – felelte, azonban pár másodpercen belül elnevette magát.
Vele együtt nevettem én is, majd folytattuk a főzést. Amikor a pulyka a sütőbe került, addig megterítettük az asztalt. Beletelt egy kis időbe, amíg rendesen átsült, de amint kész lett, asztalhoz ültünk és jól teletömtük magunkat. Vacsora alatt mindenféléről beszélgettünk és nevetgéltünk. Ahhoz képest, hogy órákkal ezelőtt még a hátam közepére sem kívántam az egészet, most elmondhatatlanul boldog voltam. Élveztem, hogy kettesben vagyok Sehunnal. Azt kívántam, bár sose lenne vége ennek a napnak. És ez még csak a kezdet volt. Ami vacsora után történt, azt még álmomban sem tudtam volna elképzelni.
-Nagyon fincsi volt. – mondtam, miközben hasamat simogattam, s leültem a kanapéra.
-Örülök, hogy ízlett. – mosolygott rám, majd ő is helyet foglalt mellettem.
-Köszönök mindent, amit értem tettél. – néztem mélyen szemébe.
-Nem kell megköszönnöd, te butus! – kuncogott, s közelebb csúszott hozzám, hogy összekócolhassa hajamat.
-Héj, hogy fogok kinézni? – hessegettem el kezeit.
-Te mindig jól nézel ki. – vette komolyra hangját.
-Nálad nem jobban.
Pár pillanatra mindketten lefagytunk, csak néztük egymást. Rögtön tudtam, hogy ugyanarra gondol, mint én. Lassan indultunk meg egymás felé és egészen addig hajoltunk, míg ajkaink össze nem értek. A második csók. Ugyanolyan reakciókat vált ki belőlem, mint az első, ha nem többet. Egyszerűen tökéletes. Levegőhiány miatt húzódunk el egy mástól.
-Szeretlek, Sehun! – mondtam ki a szavakat, melyeket már nagyon régen ki szerettem volna mondani.
-Én is téged, Tao! – felelte csillogó szemekkel.
-Nem is tudod, mekkora fordulópont az életemben ez a nap. Több, mint tíz évig szenvedtem egyedül, de ez most mind eltűnt.
-Majd az elkövetkezendő tíz évben törekszem arra, hogy elfeledtessem veled az elmúlt tízet.
-Én meg majd meg sem tudom neked hálálni.
-Dehogynem, csak soha ne engedj el!
-Azt hiszem, ez menni fog. – mosolyogtam rá.
-Boldog karácsonyt! – jelentette ki pár pillanat múlva, közben pedig egy
ajándékcsomagot nyújtott felém.
-Még ajándékot is hoztál? Igazán nem kellett volna! Én nem tudok semmit sem adni.. – sütöttem le szemeimet szégyenemben.
-Nem is kell. Éppen elég, hogy végre elárultad az irántam táplált érzelmeidet.
Elvettem tőle a csomagot, mely díszes papírba volt burkolva, sőt még szalag is ékeskedett tetején. A szalagra rá volt biggyesztve egy üdvözlőkártya egy csipesz segítségével. Óvatosan bontottam ki, nem akartam tönkretenni azt, amivel biztos rengeteg időt vesződött. Amikor előbukkant az ajándék, még a lélegzetem is elakadt. A legújabb Gucci pénztárca volt benne, melyre már hónapok óta fájt a fogam.
-Jézusom, ez méregdrága! – néztem rá hüledezve.
-Te mindent megérdemelsz. – kacsintott rám.
Örömömben nyakába ugrottam és szorosan magamhoz öleltem. Pár perc múlva eltoltam magamtól annyira, hogy lássam arcát. Kínzó lassúsággal közeledtem felé, míg nem elértem ajkait és egy mézédes csókot hintettem ajkaira.
-Köszönöm, neked is boldog karácsonyt! – mondtam elválásunk után.
-Hm, ennél jobb ajándékot nem is kaphattam volna! – jegyezte meg kipirulva. Eközben odakint sűrűn hullni kezdett a hó.
-Nézd, milyen szépen esik! – mutatott az ablak felé.
-Mintha csak arra várt volna, hogy megenyhüljön a szívem és elfogadjam ezt az ünnepet.
-Megeshet. – motyogta halkan, majd nekidőlt oldalamnak, fejét pedig vállamra fektette.
Én átkaroltam a vállát, amit cirógatni is kezdtem és így ültünk még órákon keresztül. Ha valaki megkérdezné, hogy szeretem-e a karácsonyt, biztosan nem szomorodnék el vagy törne rám a hányinger, mint órákkal ezelőtt, hanem boldogan igent felelnék. És mindezt Sehunnak köszönhetem. Az embernek, akit mindennél jobban szeretek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése