Letty-chan műve - Careful Love

Huang Zi Tao, szerény kis mosollyal bámulta a sötétített ablakú kisbuszból a rohanó tömeget. Karácsony napja volt, de ahelyett, hogy az emberek otthon lennének a családjaikkal, még most szerzik be az elmaradt ajándékokat, a vacsorához az alapanyagokat. Bár, Szöulban soha nem állt meg az élet még ekkor sem. Sajnos a mai világban az embereknek fontosabb az ajándék, mint az, hogy együtt legyen a család. Tao inkább azt tartotta igazi karácsonynak, mikor otthon, a családja körében leült a kandalló mellé a fenyőfa alá, egy bögre forrócsokival a kezében.
Azonnal lehervadt az arcáról az a kis mosoly is, ahogy eszébe jutott, ez lesz az első alkalom, hogy nem a családjával tölti a karácsonyt. Nem arról volt szó, hogy a bandát nem tekintette a családjának, csak egyszerűen ez más. Imádta a bandát, lassan már egy éve, hogy debütáltak, ezalatt az idő alatt nagyon közel kerültek egymáshoz. Tudta jól, hogy ki az, aki a leghamarabb kelt fel reggelente, ki az, aki állandóan jókedvre deríti a másikat, hogy ki szeret főzni a csapatnak, és ki az, akihez bizalommal fordulhat.
Szerette őket, mindennél jobban. Ők egy nagy család voltak, mind a tizenketten. Ugyan nem mindig adatott meg, hogy együtt legyenek, hiszen előfordult, hogy nekik Kínában voltak fellépéseik, így külön kellett válniuk napokra, sőt, talán hetekre is. Ilyenkor mindig hiányoztak neki a többiek, sokszor felhívta valamelyiküket, hogy beszélgethessenek egy jót, utána pedig szerencsére megszűnt ez az érzés.
Mégis, mint minden más bandában, náluk is volt olyan, aki valamiért közelebb állt hozzá, mint a többiek. Ugyan, ha valakinek a bandából rossz kedve volt, egyből tizenegy másik vigasztalta, de az egy valaki szava mindennél fontosabb volt. Tao sem volt vele másképp.
Gondolataiból az rázta fel, hogy a kisbusz egy nagyot fékezett a latyakos úton, megállva a dorm előtt. Megköszönték a fuvart sofőrnek, illedelmesen boldog karácsonyt kívántak neki, aztán a szatyrokkal a kezükben szálltak ki a kocsiból. Beléptek a hatalmas épület ajtaján, majd hívták a liftet. Lévén, hogy tizenketten laktak együtt, nem volt nekik könnyű lakást találni, de szerencsére ez a probléma is megoldódott. Ahogy beszálltak mind a négyen a liftbe, Tao hallgatta a többiek beszélgetését.
-Aish, remélem, KyungSoo főzni fog nekem valamit, ha már vettem neki zselés szaloncukrot - nézett bele a szatyrába JongIn.
-Neked mindig főz, bezzeg, ha én kérném... - duzzogott Sehun.
-Hé, neked ott van Lulu, szóval fogd be! - nevetett fel egyből Chen.
-De ő nem főz olyan... Úgy, mint KyungSoo-hyung - hisztizett tovább a maknae.
-Nem főz olyan jól? - emelte fel a szemöldökét Kai, szemében huncut fény csillant.
-Ha ezt Luhan megtudja! - húzódott sunyi vigyorra a szája a fő trollnak.
-De nem úgy értettem - tiltakozott azonnal Sehun. - Tao, mondd meg nekik, hogy nem úgy értettem
-nézett rá a fekete hajúra nagy, bociszemekkel.
-Pedig úgy értetted! - lökte meg a vállával Chen, mire Sehun megbotlott.
Ezek után kinyílt a lift ajtó, Sehun pedig sértődötten vágtatott ki onnan, meg sem állva az ajtóig, ahol azt aztán jó erősen be is csapta maga után, ezzel jelezve, hogy most nagyon megsértették. Chen és Kai nevettek egy jót, aztán tovább beszélgetve léptek be az ajtón, tárva nyitva hagyva. Tao ment leghátul, lévén, hogy ő állt legbelül a liftben. Sóhajtott egyet, majd ő is belépett az ajtón.
Azonnal megcsapta a fülét a vidám, karácsonyi dal, a Jingle Bells. Kis mosolyra húzta a száját, levette a csizmáját és a kabátját, majd a két szatyorral a kezében, belépett a nappaliba, majd hangosan köszönt a többieknek, akik viszonozták a gesztust. Luhan dúdolgatva díszítette a fát,
előtte ott pattogott Sehun, bizonyára a liftes incidenst mesélte el neki, de nem úgy tűnt, hogy az idősebbet nagyon érdekelné. ChanYeol éppen azon munkálkodott, hogy feltegye a csúcsdíszt a fenyő legtetejére, amin BaekHyun csak röhögött.
Lay a kanapén ült, kényelmesen, lábát feldobta a kis asztalra, miközben a tévében valami nyálas filmet nézett. Bár, nem is igazán nézte, valószínűleg aludt. Ekkor megcsapta az orrát a konyhából érkező illat. Nem étel volt, de olyan emlékeket idézett benne elő, amitől hirtelen boldog lett, és egyben mérhetetlenül szomorú is. Narancsos szegfű... Az édesanyja karácsonykor rengeteget csinált, csak mert erőteljes volt az illata, és akár egy darab is egy egész nap jó illatot áraszt magából.
Beljebb lépett hát a konyhába, ahol KyungSoo és Kai mosolyogva szurkálták teli a narancsot szegfűvel, így beszélgetve egymással, hogy betűket formáztak ki rajta. Tao elmosolyodott, majd végül átszelte a nappalit is, de így el kellett mennie a fenyőfa előtt. Meglepődött. Azt hitte, hogy műfenyőt kaptak az ügynökségtől, hiszen az után nem kell annyit takarítani, és évekig is jó. De most, hogy megérezte a friss fenyő semmihez sem hasonlítható illatát, egyre több és több emlék jutott az eszébe. Mind az otthonát juttatták eszébe... A családját.
A szája már nagyon lefelé görbült, így inkább berohant a szobájába, ahol meglepő módon, XiuMin fogadta. Tao nagyon ledöbbent, elképzelése sem volt róla, hogy mit keresett is MinSeok, de úgy tűnt, nem is tűnt fel neki, hogy valaki belépett a szobába, mivel továbbra is Tao fiókjában turkált, miközben az orra alatt mormolt valamit.
-XiuMin? - szólította meg végül, mire a megszólított ijedtében felsikoltott, megpördült a tengelye körül, ezzel pedig lelökte a könyökével a Tao éjjeliszekrényén álló képkeretet, ami hangos csattanással ért földet.
-Jézusom, Taozi, a szívbajt hoztad rám - kapott a szívéhez, azután gyorsan leguggolt, hogy megnézze a képkeretet. - Hoppá, ez eltört, ne haragudj - nézett fel rá, miközben a kettétört keretet tartotta a kezében.
-Nem, nincs semmi baj - rázta meg a fejét a fiatalabb, egy kis mosolyt erőltetve magára.
-Ha szeretnéd, veszek egy újat, rendben? - biggyesztette le az ajkát a másik. - Vagy kettőt!
-Köszönöm, de nem kell, nem olyan fontos - rázta a fejét.
-Biztos?- pislogott nagyokat. - Mert...
-Igen, biztos - vágott a szavába Tao.
-Rendben, akkor... Tehetek valamit érted esetleg? - eresztetett el egy kis mosolyt MinSeok.
-Nos... Magamra hagynál, kérlek? - nézett a másik szemébe.
-Persze, de... Van valami baj? - kérdezte meg, de Tao tudta, hogy csak illedelmességből.
-Jól vagyok, csak egy kicsit egyedül szeretnék lenni, tudod, az ajándékok - bökött a még ajtóban letett szatyrokra.
-Ó, értem, rendben - vigyorodott el a rangidős. - Akkor nem is zavarok tovább!
Még intett egyet, aztán elhagyta a szobát. Valami volt a kezében, de Tao nem foglalkozott vele. Kifújta a tüdejében rekedt levegőt, ezzel pedig a mosoly is eltűnt az ajkairól. Nem volt jó kedve... A régi emlékek úgy rohamozták meg, mint eddig soha. Végül leült az ágyára, majd tenyerébe temette az arcát. Nem arról volt szó, hogy nem akart a srácokkal karácsonyozni, igenis akart, hiszen szerette őket. De most először volt távol a családjától ezen a napon, és nagyon hiányoztak neki. Régen nem tudott velük találkozni, hiszen nagyon sűrű volt a munkabeosztásuk, ráadásul sok idő lett volna elrepülni Kínába, aztán vissza. Néha irigyelte Kai-t, akinek a szülei itt, Szöulban laktak, és akár hetente látogathatta volna őket.
Kicsit most egyedül érezte magát. Tudta, hogy tizenegy emberre bármikor számíthat, hogy szeretik és támogatják őt, de az nem olyan érzés, mint mikor az édesanyád vigasztal, mikor ő von egy ölelésbe, nem számít, mennyi idős vagy. Ha egy édesanya suttogja a füledbe, hogy szeret, és ő mindig melletted lesz, az teljesen más, mintha egy barát tenné ezt. Tao-nak ez nagyon sokat jelentett, hiszen mindennél jobban szerette az édesanyját, és nagyon bántotta, hogy nem lehet most velük a szeretet ünnepén. Igaz, hogy néha már az idegeire ment, amikor az édesapja a karácsonyi dalok helyet Mozart szimfóniát hallgatta, de most még ezt is elviselte volna.
A kinti illatok mind az otthonára emlékeztették. A fenyő illata, amit otthon mindig is ő díszített fel, valamint az édesanyja, az apja pedig kamerázott. A narancsos szegfű egy elmaradhatatlan kellék, az édesanyja enélkül nem tudna nyugodtan leülni a nappaliban, karácsony este. Tao kicsit ironikusnak gondolta, ahogy bekúszott az orrába egy füstölő illata. Almás-fahéjas volt. Talán túl ironikus is, hiszen az édesapja nagyon szerette ezt az illatot.
A sok inger, mind-mind előhoztak benne egy újabb emléket, amit már képtelen volt elviselni. Kitört belőle a sírás, de nem hangosan, csak szépen, csendben folytak a könnyei, miközben azért imádkozott magában, hogy a családja boldog legyen nélküle is. Bár tudta, hogy a szülei megértették a munkáját, az édesanyja hangjából tisztán kihallotta a csalódottságot, mikor közölte velük, hogy nem tud hazamenni az ünnepekre. Fájt neki, hogy nem lehetett otthon, de nem is utazhatott el csak úgy, hiszen akkor kirúgnák, azt pedig nagyon nem szerette volna.
Most, hogy itt ült egyedül, kisírt szemekkel az üres szobában, ráadásul karácsony napján, kicsit szánalmasnak gondolta magát. Tudta jól, hogy ezt már tisztáznia kellett volna magában, de egyszerűen túl érzékeny. Ha a családjáról volt szó, bármikor képes elsírni magát, ezt pedig a többiek is nagyon jól tudták, mégsem ítélték el. Hálás volt nekik, nagyon is, de most valahogy mégis magányosnak és elveszettnek érezte magát. Nem volt, aki megölelje, ahogy azt suttogja neki, hogy mellette lesz és hogy szereti. Vajon ez már örökre így lesz?
Végül erőt vett magán, letörölte a könnyeit, kicsit összeszedte magát, aztán felállt. Kisétált a szobából, a nappaliban pedig még erősebben megcsapták az orrát a karácsonyi illatok. Mélyet szippantott belőle, mikor valaki elszáguldott előtte, de nem tudta volna megmondani, hogy ki. De lévén, hogy Luhan kergette, csakis Sehun lehetett.
-Te szerencsétlen, aberrált, dedós idióta! - ordibált utána. - Azonnal gyere vissza, különben megtudod, hogy milyen, mikor élve nyúzok meg egy embert.
-Hohó, a mi kis rénszarvasunk ideges, szóval Sehun meg fog halni... - közölte a tényeket Chen, ahogy a szomszéd szoba ajtajában állva figyelte a jelenetet. - Ezt valaki vegye fel videóra, jövőre is röhögni akarok rajta!
-Mi történt? - pislogott nagy szemekkel a kanpéról Lay, aki ezek szerint most kelt fel a nagy kiabálásra. - Miről maradtam le?
-Áh, csak Sehun rálépett egy csipeszre, emiatt hasra vágódott, egyenesen rá Luhanra, akit ezzel a lendülettel le is smárolt - legyintett Kai a konyhaajtóból.
-Szóval ezért ideges - világosodott meg ChanYeol is, mire BaekHyun mellette röhögni kezdett. - Hé!
-Öhm... Hol van Kris és Suho? - kérdezte meg végül Tao, ezzel elérve, hogy hét ember pillantson rá egyszerre.
-Bent vannak az ügynökségen, valami megbeszélés - húzta el a száját MinSeok. - Azt mondták, sokáig is elhúzódhat...
-Köszönöm - bólintott felé Tao, majd ismét elmerült a szobája csendjében.
Szóval Kris és Suho még egy jó darabig nem jönnek haza. Ami rossz hír volt, nagyon rossz hír...
Kris volt a legjobb barátja, nagyon sok mindent tudott róla, mindig támogatta, ha a gyenge pillanataiban látta, ezt pedig nem tudta eléggé megköszönni neki. Szerette Kris-t. Talán jobban, mint kellett volna, de ezen már olyan sokszor elgondolkodott, hogy megint nem fog belemenni. Egyszerűen többet érzett iránta, mint barátság. Hevesebben vert a szíve, ha meglátta és mindig a közelében akart lenni.
Suho pedig az egyedüli ember a bandában, aki ezt tudta. Bonyolult, ugye? Pont az a két ember, akire most a legjobban szüksége lenne, nincs itt. Ugyan Suho nagyon felelősségteljes vezető volt, megbízott benne, de mégsem ő volt az, aki meg tudta vigasztalni. És nem elfogult Kris-el kapcsolatban, mert szerelmes belé, ez azelőtt is így volt, mielőtt így érzett volna iránta. Néha még mindig összefacsarodott a szíve, ahogy belegondolt, semmi esélye Yifannál.
Ugyan nem tudta biztosra, hogy mi az identitása, de Tao úgy kezelte, hogy teljesen heteroszexuális. Mi is lehetne más? Kris-re úgy tapadtak a nők, bárhová is mentek, hogy le sem tudta magáról vakarni őket, de nem is tűnt úgy, hogy bánná a dolgot. Igazából, félt lépni felé. Hiszen mi lesz akkor, ha Kris megveti majd őt, lehordja mindennek és elmondja mindenkinek a titkát? Nem, Kris nem tenne ilyet, gondolta magában.
Még ha nem is viszonozná az érzelmeit, akkor sem lenne ilyen kegyetlen, szépen megmondaná, hogy sajnálja, de ő a lányokat szereti. De már akkor sem lenne ugyan olyan. Tao biztos volt benne, hogy ettől megváltozna a kapcsolatuk, már nem tudnának olyan jól elbeszélgetni, mint régen, hiszen az Kris-ben folyton ott motoszkálna a gondolat, hogy „Meleg, ráadásul szerelmes belém!”. Nem, Tao ezt nem akarta, így inkább csak mélyen hallgatott és próbálta elnyomni az érzelmeit, ami így, hogy ilyen gyenge lelkiállapotban volt, nehezen ment neki.
Sóhajtott egy nagyot, majd ismét visszaült az ágyára. Kitörölte a szeméből az ismét előbújó könnyeket, majd végig is feküdt a puha matracon. Lehunyta a szemeit, majd próbálta kiüríteni az elméjét. Ami persze nem sikerült neki. Folyton csak azon járt az agya, hogy egyedül volt, hogy hiányzott neki a családja, hogy Kris hetero, nem viszonozná az érzelmeit, elveszítené őt. Akaratlanul is, de újra kirobbant belőle a sírás, ezúttal sokkal intenzívebben, mint először. Oldalra fordult, magához ölelte a pandás kis plüssét, majd hagyta, hogy minden fájdalmát kisírja.
Ekkor nyílt az ajtó, mire Tao azonnal felkapta a fejét. Az ajtóban nem más állt, mint Kris, akinek a mosoly azonnal lehervadt az arcáról, amint meglátta Tao-t. Szája elnyílt, és színtiszta aggodalmat sugárzott az egész lénye. Tao próbálta letörölni a könnyeit, mielőtt Kris közelebb jött volna hozzá, de már késő volt. A szőke olyan gyorsan mozgott, hogy esélye sem volt. Azonnal leült mellé, majd eltolta kezeit az útból, aztán felemelte a fejét az állánál fogva és mélyen a szemébe nézett.
-Taozi... - simogatta meg az állát az idősebb, miközben arcáról letörölte a könnyeket. - Mi a baj?
-S-semmi - szipogott a panda. - Jól vagyok.
-Akkor miért sírsz? - somogatta tovább az arcát.
-Nem sírok - tagadta Tao.
-Hát akkor mi ez? - húzódott egy apró mosoly Kris gyönyörű ajkaira, ahogy könnyes ujjait dörzsölgette.
-Semmi - rázta meg a fejét.
-Na, miért sírsz nekem ezen a szép napon? - ölelte végül magához, nyugtatóan simogatva a hátát, amitől Tao megborzongott.
-Hi-hiányzik a családom... - nyögte ki a féligazságot.
-De mi itt vagyunk neked - támasztotta meg az állát Tao fején.
-Tudom, amiért hálás vagyok, de...- sóhajtott egy nagyot, majd úgy döntött, kiad magából mindent.
-De hiányoznak a szüleim. Senki nem tudja pótolni édesanyám ölelését, nem tud olyan hangulatot
varázsolni egy otthonba, mint ők, egyszerűen én... Csak hiányzik az egész. De ne értsd félre, én
nagyon szeretlek titeket is, nem tudnám nélkületek elképzelni az életemet, főleg nélküled, mert...
Tao itt beharapta az ajkait. Ez szépen kicsúszott a száján, pedig nem tervezte a vallomását is így rázúdítani Kris-re, még ha nem is mondta ki azt a bizonyos szót. Kicsit megijedt, hogy mi lesz ezek után, félve vált el Kris-től, majd nézett bele a szemébe. Mikor tekintetük találkozott, Yifan csak elmosolyodott, ami Tao-t meglepte.
- Tao, hidd el, hogy mi mindig melletted leszünk - simított végig az arcán Kris, mire a fiatalabb belesimult a tenyerébe. - Tudnod kell, hogy mind a tizenegyünkre számíthatsz, nem számít, mi történik. De főleg rám, mert én mindig melletted leszek, hiszen szeretlek.
Tao teljesen ledöbbent. A szája elnyílt, a szíve hevesebben kezdett el verni, a pillangók csak úgy röpködtek ide-oda a gyomrában, pedig még igazán fel sem fogta, hogy mit mondott neki Kris. Tényleg szereti őt? Valóban, vagy csak azért mondta, hogy megnyugodjon és ne érezze magát ilyen szánalmasnak?
- Kris... - kezdte volna a panda, ám az idősebb egy csókkal belefojtotta a szót.
Nem volt vad, vagy követelőző. Nem találkoztak a nyelveik, csak egy egyszerű, gyengéd, mégis szerelmes csókot váltottak azon az estén, a közös szobájuk falai között, ezzel örökre megváltoztatva az életüket. Tao kissé felbátorodva simította kezeit Kris tarkójára, ám még előtte belenyúlt valami ragadós dologba, így azonnal elvált a másik ajkaitól, pedig nem szívesen tette.
-Mi történt? - nézett a szemébe azonnal Yifan, kissé megijedve.
-Csak belenyúltam valami ragacsba a hátadon... - húzta előre a kezét Tao, ám azon nem látott semmit, de kifejezetten ragadtak az ujjai.
-Ah, szerintem csak gyanta, mert még az ügynökségnél segítettünk bevinni az előcsarnokba egy fenyőfát, biztos arról ragadt rám, mert eléggé megszenvedtünk vele, pedig segítettek már a TVXQ-s hyungok is, képzelheted, milyen ciki volt, ahogy beállított Yunho-hyung és Changmin-hyung, mi meg ott szenvedtünk azzal a szerencsétlen...
-Kris - szólította meg Tao, ezzel félbeszakítva a hadoválását.
-Hm? - vonta fel a szemöldökét.
-Én is szeretlek - mosolyodott el, majd ráhajolt az idősebb ajkaira.