Airi műve - Karácsonyi estém

A táj mi nem rég még a boldogság színeiben úszott most lehangolt, fekete gyászruhát öltött magára.
Valahonnan messziről az édes forralt bor illata száll, ami a Karácsony üdvét közli. Számomra ez a nap egy véget nem érő ária. A szemem már alig van nyitva, de én még mindig talpon vagyok, hisz ki számomra a legfontosabb, most otthonában vár engem a kandalló előtt ülve miben ropog a tűz, meleget adva a fázónak. Lépteimet megszaporázom, de az út dacol velem. Nem enged sietnem, pedig kéne. Fagyos minden. A fáról megfagyott eső cseppek lógnak, sorakozva rendezetlen sorukban. Ahogy a Hold fénye rávetül olyan, mintha kristályba öltöztek volna Karácsony alkalmából.
Sietnem kell! Nem bámészkodhatok. A kezemben lévő ajándékot jobban megmarkolom, mintha attól félnék, hogy elejtem vagy ellopják. Nem lenne jó, ha bármi baja esne ennek a csekélységnek. Olyan jó lenne látni legjobb barátom boldog, elégedett arcát. Azt szeretném, ha egyszer ő lenne boldog és nem pedig én. Boldoggá tett, hisz ha ő nem lenne, talán most én se lennék itt. Talán már nem is élnék. Megmentett a haláltól majd magához emelt és vigyázott rám. Hálás vagyok neki és talán már ez a szeretet, amit iránta érzek egy kicsit több, mint barátság. Szeretem Kris-t. Egyszerűen nem értem
érzéseimet, hisz még leírni is képtelen vagyok, de tudom és érzem, hogy ő az igazi. Érte bármit megtennék.
Egyre jobban lehűlt a levegő. Arcom fázik. Próbálom ráhúzni a sálat, de nem sikerül, így úgy döntök, hogy nem foglalkozok vele, hanem inkább jobban kapkodom a lábam. Nem sok kell már és elérem célomat. Megállok a kereszteződésnél hisz pirosat mutat a jelző lámpa. Miért kell mindig ilyenkor?
Felnézek az égre, ahol szebbnél szebb csillagok ragyognak saját pompájukban. Azon az estén is így ragyogtak a csillagok én pedig kegyetlenül véget akartam vetni mindennek. Meg akartam tagadni
íriszeimtől ezt a csodaszép látványt. De jött ő és visszarángatott az élők sorába. Zöldet mutatott újra a lámpa én pedig zökkenőmentesen folytathattam utam.
Pár perc múlva megláttam gyönyörű családi házát. Még a szüleinél él, ahogy én is. Az ő családja olyan más. Kedvesek, boldogok és harmóniában élnek. Az enyémről ez nem mondható el. Anyám nem nagyon foglalkozik velünk, a testvéreimet pedig inkább szóra se méltatom. Kris-nek mindene megvan. Gyönyörű háza, családja és élete. Nem vagyok féltékeny, hisz ebből én is részesülök, akárhányszor át jövök hozzá.
Oda sétáltam az ajtóhoz és becsöngettem. Kinyílt és egy durcás Kris-sel találtam szembe magam.
-Szia haver. - nem válaszolt csak megfordult és ment befelé vissza. - Mi van veled? - követtem bentebb a házba.
-Semmi. Anyáék elmentek te meg késtél, tehát hozhattam be egyedül a házba ezt a rohadt nehéz nagy fát. Össze-visszaszurkált és tiszta gyantás lettem tőle. Lefürödtem már vagy hússzor, de még mindig ragadok. - hisztizett Kris, de ezt már megszoktam tőle. Szereti produkálni magát én pedig
élvezem nézni.
-Túlzásba viszed. - nevettem fel, de szúró pillantásai lehangoltak. - Na, gyere, te nagy gyerek segítek feldíszíteni. - elindultam a nappaliba, de megfogta a kezem.
-Lent vannak a pincében a karácsonyi díszek. Lemész értük? - kérdezte ártatlan, nagy boci szemekkel.
-Le persze. - sóhajtottam. Elindultam le felé. Őszintén megmondva nem nagy kedvem volt hozzá, mert félek a pincébe lemenni. Annyi horror filmet láttam már, hogy nagy ívben kerülöm az alagsorokat és a padlásokat. Lementem és azon voltam, hogy minél hamarabb találjam meg azt a hülye dobozt. Nem akartam sokat időzni lent. Szomorúan tapasztaltam, hogy a villany nem működik,
így a sötétben turkáltam tovább. Nem találtam és kezdtem egyre jobban mérges lenni. Hirtelen hangokat, lépéseket hallottam magam mögött. Hátra néztem, de nem láttam semmit. Visszafordultam és egyre gyorsabban kerestem tovább. Megint hallottam a hangokat, de mikor újra hátra fordultam megint nem láttam semmit. Majd harmadjára is megismétlődött. Megint
megfordultam és egy nagyon ijesztő arccal találtam szembe magam. A szívem egy pillanatra megállt, majd elkezdtem menekülni magam után mindent felborogatva. Fel értem a földszintre, majd Kris után kiabáltam, de nem válaszolt, hanem nevetve jött fel a pincéből. - Te aberrált állat! - kiabáltam. - Normális vagy?
-Látnod kellett volna az arcodat. - majd megfulladt a nevetéstől. - Azt hittem helyben összepisiled magad. - hasát fogta a nevetéstől miközben mutogatott rám.
-Nagyon vicces vagy. - mondtam neki durcázva. Végig néztem rajta. Ott állt előttem, és mint egy rossz kisfiú nevetett. Meglágyult a szívem és egyre jobban éreztem azt az érzést iránta, amit már nagyon rég óta érzek. Oda mentem hozzá és átöleltem.
-Tao te mit csinálsz? - dadogta meglepetten. Olyan ártatlan, annyira más, mint én. Szeretném, ha csak az enyém lehetne és senki másé. Önző akarok lenni vele szemben. Azt akarom, hogy csak velem foglalkozzon, hogy csak engem méltasson gyönyörű pillantásaival. El akarok neki mindent mondani.
De mégis hogyan? Mit tegyek? Nem akarom elveszíteni.
-Lényegtelen. Felejtsd el! - elindultam a nappali felé és szótlanul elkezdtem díszíteni a fát.
A fenyő illata járta körbe a szobát. Olyan mintha a tavaszi erdőben lennénk, ahol minden most kezd
új ruhát ölteni. Édes, mámorító illata szívemet körbe fogja és próbál a Karácsonyra hangolni. Nem megy neki. Addig nem, míg szívemben el nem mondott érzelmek vannak. Kris a hi-fihez sétált. Bekapcsolta, majd halk Mozart zene szólalt meg. El akarta kapcsolni, de megkértem hagyja, mert imádok ilyenkor ilyen zenét hallgatni. Oda sétált hozzám, majd ő is elkezdte velem együtt a fát feldíszíteni.
-Majdnem el is felejtettem. - szólalt meg hirtelen a fejéhez kapva.
-Mit? - néztem rá kíváncsisággal
-A szaloncukrot - kiszaladt a konyhába majd egy tálnyi szaloncukorral jött vissza ártatlan kisfiús arccal. - Kérsz egyet?
-Igen persze.
-Csukd be szemed, nyisd ki szád, adok bele cukorkát. - úgy tettem. Ha már visszament az óvodások szintjére, akkor én is. Betette a számba a szaloncukrot és gyengéden ujjával hozzá ért ajkaimhoz. Akaratlanul vagy akarva, de jól csinálja azt, amit csinál, mert nem sokára kész leszek tőle. Megízleltem a cukorkát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy megint csak szívatott.
-Kris ez zselés szaloncukor. - akadtam ki játékosan. - Tudod jól, hogy utálom. - folytattam tovább színjátékomat. Nem voltam rá mérges, hisz azzal az érintéssel mindent megoldott.
-Bocs, nem azt akartam. - nevette, de tudtam jól, hogy azt akarta.
-Nem baj, majd még visszakapod. - kacsintottam rá. Meglepődve nézte reakciómat, de nem szólt semmit, hanem vissza a fordult a fához.
Fél óra múlva fények nyelték el a szobát. Készen lett a Karácsonyfa, mi pedig előtte ülve csodáltuk szépségét és nagyságát. Örömben úszott az egész nappali, sőt az egész világ. Csak én feszengtem egy kicsit. Úgy szerettem volna mindent elmondani neki. Nem tehettem. Nem tudtam mi lesz a reakciója. Rá néztem. Megigézve nézte a fát, mintha arra várna, hogy életre kelljen és megölelje. Én is arra várok, hogy ő megöleljen. Hiába Karácsony, hiába határoztam el, hogy boldog leszek, és nem fogok rá
úgy gondolni, nem ment.
-Tudod Tao, valami kimaradt. - mondta megtörve ezt a gyönyörű pillanatot. Felállt, kiballagott a nappaliból. Felszaladt az emeletre, majd ugyan úgy pár perc múlva rohant is lefelé. Egy csipesz és egy csokor fagyöngy volt a kezében. Felfogatta a csipesszel a kis csokrot, majd alá állt. – Tao, gyere már ide, mutatni akarok valamit. - a szívem a torkomban dobogott. Itt az idő elmondani neki mindent.
Nem tudom honnan jött ez az érzés, de a szívem ezt suttogta. Oda sétáltam hozzá.
-Mi az? - nem szólt csak megfogott és magához szorított.
-Szeretlek Tao. - ajkai pedig az én ajkaimat taszították rabságba.