Kirichan műve - Meleg karácsony

Meleg karácsony
-Tao! Tao! Gyere ide! - visítozik nekem a kis tökmag Luhan magához kéretve. Hümmögve, de végül felkelek a napozószékből és felé igyekszem. A napszemüvegemet leemelem fejemről s szemem elé teszem, mivel a forró napsütés még ilyenkor este félnyolckor sem akar alábbhagyni egy kicsit sem. Laza kék-fehér csíkos pólómat lágyan fújja a szél. Sötétkék nadrágom zsebében kezem pihen s miközben a barnaság felé haladok, levetem papucsom, mert nem bírom, hogy az apró homokszemcsék talpam alá férkőznek kidörzsölve azt. Akkor inkább járok teljesen mezítláb rajta, így nem olyan zavaró.
-Mond – guggolok le mellé és figyelem hogyan építi fel homokvárát.
-Ezt nézd! Építettem egy várat. Szép? – mosolyog rám bájosan és kicsi szemei félholdalakúra görbülnek.
Kezeim térdemen pihennek, majd lassan felcsúsznak s kitámasztják arcomat. Oldalra döntve figyelem magyarázatát, de semmit nem értek belőle, csak annyit hogy bla, bla, bla. A szép arca elvonja figyelmemet szövegeléséről. Egy kicsit sem tudok koncentrálni ilyen ajkak láttán. Nem értem hogy létezhet ilyen tökéletes szemekkel, ilyen finom, selymes bőrrel és ilyen elképesztően aranyos orral.
-Miért vagy ilyen szép? – mondom ki hangosan gondolataimat, mire ő vállon vág. -Nem is figyelsz mi? – kezd el duzzogni és keresztbe teszi kezét.
-De, de, figyelek – mosolyodom el és próbálom visszaidézni mit is mondott az imént, de nem jut eszembe egy dolog sem. Semmi, csak valami szaloncukor. –Az ott egy szaloncukor nem? – mutatok egy ahhoz hasonló alakra a homokba.
-Nem, az ott egy zokni, amin egy csipesz van. Tudod, a karácsonyt így szokták tölteni, hogy egy díszes zoknit kiakasztanak a kandallóra és várják, hogy a Jézuska megtöltse valamivel – hevesen magyarázkodásba kezd, mintha annyira értene a karácsonyhoz.
-Az nem a télapó? – értetlenkedek.
-Nem mindegy! Ne rontsd el! – durcázik be még jobban. Kis haját a szél szemébe fúja, és így még aranyosabbnak tűnik tőle. –A zselés szaloncukor meg ott van! – mutat egy kis kidudorodó dologra a homokban, de akárhogy is próbálom kivenni, nem jön össze, hogy az egy szaloncukor.
-Miért pont zselés? – kérdezem tőle meglepetten.
-De egy aberrált állat vagy! Azért, mert tudom, hogy azt szereted – mikor kimondja szavait, gyorsan elfordítja fejét tőlem, de így is észreveszem kissé pirult arcát.
-Csak nem elpirultál? – csípem meg pofiját, de ő egy legyintéssel ellöki kezeimet magától.
-Nem! Csak le vagyok égve! Tudod milyen érzékeny a bőröm – próbálja védeni magát és felpattanva elsiet előlem.
-Hm, tisztára, mint egy kölyök – mosolyogva felállok és kezeimet ismét a kényelmes zsebeimbe mélyesztem és utána bandukolok, miután felaggattam magamra azt a hülye papucsot.
Egy jó pár órába beletelelt, míg megtaláltam őt, de ki gondolta volna, hogy visszamegy a szállásra. Hm… de végül csak ott találtam.
- Hékás – ülök le az ágyra, amin hason fekve takargatja fejét Luhan. –Mi a baj már megint? – halkan suttogom neki.
-Miért vagyunk itt, Ausztráliába karácsonykor? Azt akarom, hogy otthon karácsonyozzunk. A többiekkel legyünk együtt. Együnk finom sütiket, üljünk a kandallóhoz és nézzük a ropogó tüzet. Vagy akár fenyőfát díszítsünk és panaszkodjunk, hogy gyanta ragadt a kezünkhöz, mikor véletlenül hozzáérünk a fatörzséhez. Azt akarom, hogy találkozzam a szüleimmel! – akad ki hirtelen és fejét a párnába süppeszti, ami nem fogja fel zokogását. Így is hallatszik keserves sírása. –Haza akarok menni Tao… haza – dünnyögi szipogva.
-Még egy kicsit bírd ki és otthon leszünk. Csak még egy kicsit – vígasztalom hátát simogatva. Ahogy hallom egyre halkuló sírását szívem összeszorul. Nem akarom őt így látni. Bárcsak tudnék tenni valamit érte. Egy éve ismerem őt, mióta egy csapatba kerültünk, de csak pár hónapja jöttem rá, hogy mennyire oda vagyok érte. Egyfolytában őt figyelem. Minden egyes lépését követem, de sosem mertem elmondani neki hogyan is érzek, hisz még én magam sem jöttem rá, hogy pontosan mi is
akar ez lenni. Utálom, hogy szívem összerezzen, mikor meghallom, hogy édes hangján szólít engem. Utálom, mikor Sehunon lóg, vagy csak a közelében van. Utálom, hogy most sír. Ne sírjon.
Kérlek… ne sírj.
Az asztalhoz ülök, ahol a laptopom csücsül és egy gombnyomással be is kapcsolom azt.
Mivel tudom, mennyire szereti a karácsonyt, ezért egy karácsonyi szám után kutatok, de hirtelen eszembe ötlik Mozart egyik gyönyörű darabja. Még ezt régebben hallgattuk együtt s erre a szép darabra kezdtük el táncolni a history koreográfiáját. Annyira barmok voltunk akkor, szétröhögtük magunkat. Remélem, majd ez egy kicsit felvidítja.
Bepötyögöm a keresőbe s egy kattintással elindítom. A kellemes, lágy dallamra mozgolódni kezd
Luhan és végül felül az ágyon. Lábait lassan a padlóra helyezi és kis kezeivel a takaró szélét kezdi babrálni. Könnyes szemmel néz rám s szipog párat. Rá mosolygom, majd a fából faragott, díszes széket óvatosan az ágya elé húzom és helyet foglalok rajta. Lábaim közt térde helyezkedik el s ahogy lepillantok lábfejeire, azok úgy görnyednek össze és kezdenek el mozogni. Az ottmaradt, apró homokszemcsék, mint az aranypor úgy gördülnek le finom bőréről. Visszanézek rá s szomorú szemeiből még mindig folynak a könnyek.
-Semmi baj – suttogom neki és törlöm le orcája egyik oldaláról a cseppeket. –Nemsokára otthon leszünk és akkor karácsonyozhatunk egy nagyot – mondom neki nyugtatóan és a másik tenyeremet is arcára helyezem. –Addig is bírjuk ki, hm? – aggódva kérdezem, s hüvelykujjammal simogatni kezdem puha arcát.
-Ta-Tao – ajkai közt dadogja nevem, ekkor szívem megremeg.
Ne mondj többet Luhan, mert még valami rosszat cselekednék. Valami rosszat, amivel megbántalak, vagy még rosszabb… elveszítelek. –Köszönöm, hogy itt vagy nekem – suttogja, de alig érthető szavai
épp hogy elérik fülem.
-Ne, ne mondj többet – simítom ki haját homlokából s visszadöntöm vállamat a szék háttámlájának. -De én tényleg köszönöm, hogy vagy nekem – törölgeti könnyeit, majd hátra veti magát az ágyon. Kezeit széttárja, akár egy albatrosz szárnyait s sóhajt egy nagyot.
Ahogy így előttem fekszik és ezeket a szavakat mondta nekem… nem bírok másra gondolni, csak arra, hogy karjaim közt akarom tartani őt. Óvatosan felállok a székről és egyet előrelépve lábai előtt is teremek. Ő észre sem veszi, hogy én ott vagyok, csak szipog tovább és a plafont fürkészi. Egyik térdem az ágy matracába süpped, amire már felkapja fejét. Értetlenkedve néz, de én csak komoly fejjel óvatosan felé mászok és két kezem feje mellé helyezem.
-Hyung – szólítottam meg. Nem is tudom mikor hívtam így utoljára… talán még a legelején, mikor alig ismertem. Mostanra már csak Luhan maradt számomra. Olyan, mintha a dongsaengem lenne s nem fordítva. Mindig bolondozik és mosolyog, sosem komoly. Legtöbbször be is ducizik, de mint egy gyerek egy kis édességgel ki is lehet engesztelni őt. –Én… - ködös tekintettel figyeltem kitágult pupilláját. –Szerintem szeretlek – bököm ki és rájövök, hogy ezt nem kellett volna megtennem. Nem is értem, hogy valójában miért ezt mondtam. Tényleg ezt érezném iránta? Szerelmet?
Zavart tekintete és még mindig folyó könnyei nem szűnnek meg. –Vagyis, izé… - elkezdek habogni. – Én sem tudom pontosan mit is érzek, de… izé, vagyis én csak úgy szeretlek, hogy… vagyis mint egy barátot, és… és ahj… - sóhajtok egy nagyot. Miért is hazudnék önmagamnak? Már rájöttem tényleg szeretem s el kell mondanom neki. Tekintetem ismét komolyra válik és ajkaim alig akarják formálni a hangokat.
-Sze… - aj a fenébe is Tao nyögd már ki! –Szeretlek téged Luhan – mondom ki végül. Szívem megkönnyebbül, mikor kiszökik ez a pár szó. Habár őszintén jött, nem úgy, mint az első, kijelentésemen meglepődik, néz egy nagyot s lelök magáról, majd kiviharzik a szobából. Csak megdöbbenve nézem a bezárt ajtót, ami nemrég akkorát csattant, hogy beleremegett még az ablak üvege is, majd hátravágom magam az ágyon és tenyereimet képembe nyomom.
-Haj hülye vagy Tao – sóhajtozok kezeimbe, mikor ismét egy ajtócsapódást hallok, de még időm sincs feltápászkodni az ágyról, már veteti is rám magát Luhan és piros arcát megrázza, mintha csak egy gondolatot akarna kiűzni fejéből.
-Luha – magyarázkodásba kezdenék, de mind hiába az agyam egyszerre kapcsolt ki és veszi át az irányítást szívem, mikor Luhan forró ajkai megcsókolnak.
Egy rövid és lágy csók ez, de én nem bírok másra figyelni csak érintésére.
-Luhan… én… - nézek még mindig zavart tekintetébe, de már nem bánt, hogy azt a zavart látom. – Tényleg szeretlek.
-Tudom – mosolyodik el szerényes és karjaimba zuhan. Szorosan magamhoz ölelem őt és soha nem akarom elengedni.
Ez életem legszebb karácsonyi estéje. Még ha nincs is sötét, annak ellenére, hogy már lassan kilenc óra. Még ha távol is vagyunk az otthonunktól. Még ha meleg is van s nincs hóesés és nincs forró csoki, vagy rokonok köszönő szavai, vagy drága anyám főztje. Én… én akkor is ezt a karácsonyt tartom a legjobbnak, mert itt van ő a karjaim közt és esküszöm, többé már nem engedem.