May műve

A fehérre fagyott felhődarabok szüntelenül hullottak a csöppnyi város lakóinak nyakába. Az utcát fényáradat töltötte be a kivilágított házsoroktól. A hideg levegőt a település szélén álló fenyőfák illata töltötte be, és imitt-amott indokolatlan süti illat. Eljött az ünnep, mire kicsi, nagy, felnőtt, gyerek és idős egyaránt várt. A család ünnepe.
Megigazítom nyakam körül a sálat, majd magam mellé nézek. A tőlem jó pár centivel magasabb fiú csak komoran bámul maga elé, míg fekete haját a szél ide- oda fújja játékosan. Alig észrevehetően felkuncogok, hisz a sasfészekfejű felhőkarcoló eléggé vicces látvány itt a jobb oldalamon.
Fekete szemei alatt sötét karikák, mik genetikailag kerültek oda, és mit annyira utál magán. Mégis ettől van olyan édes panda kinézete. Sokak szerint ijesztő első látásra, és bevallom, én is féltem tőle régen. Most azonban már egyáltalán nem. Talán mert hozzászoktam, hogy akarva vagy akaratlanul, vele találkozok mindenhol. Míg arcvonásait nézem, miket megvilágít a sok égő, már gondolataim is körülötte forognak. A hó lomhán hullik ránk, míg mi egyre közelebb érünk a célunkhoz.
És míg az egyik pillanatban az ő busa feje virít előttem, addig a következőben már csak fehérség. Hirtelen fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Elromlott a szemem vagy egy kocsi lámpája világított bele?
Mikor azonban meghallottam a fiú hangját, a válasz egyértelműen „egyik se” volt.
-Édes, drága, egyetlen és utánozhatatlan Monique. Könyörgöm. Próbálj meg lealacsonyodni a normális emberek szintjére, és az árok helyett a járdán közlekedni. Akkora kérés lenne?- fogta a fejét röhögve. Körbenéztem, és csak ugyan egy hatalmas hóval teli árok kellős közepén álltam.
-Nos, mélyen tisztelt Zitao, a nagy fejed eltakarta a kilátást, így azt se tudtam, hogy merre megyek. -adtam választ nehézkesen, míg próbáltam kikászálódni a gödörből sikertelenül.- Másrészt pedig... Igen, köszönöm jól vagyok. És persze, hogy segíthetsz kimászni innen!- nyújtottam felé a kezem, de ő csak félmosolyra húzta a száját és hátrébb lépett egyet.
-És ha nem segítek?- tette fel a kérdést. Magam mellé nézve, az árok menti fenyőfákról lehullott fagyott gyantával néztem farkasszemet. Megmarkoltam egyet, majd homlokon vágtam vele.
-Segíts te aberrált!- kiáltottam neki. Válaszom eléggé meglepte, hiszen pillanatokig csak állt és kikerekedett szemekkel bámult rám.
-Így állunk?- vigyorodott el hirtelen.
-Így!- fontam össze karjaimat.
-Hát jó... -kezdett felém rohanni, majd egy pillanat alatt mellettem termett az árokban és elkezdett dobálni hóval. Mikor már a nyakamig be voltam temetve, úgy gondolta, hogy eléggé megbűnhődtem a kis magánakciómért, és kimászott. Leráztam magamról a hótakarót és utána kaptam, így sikeresen én is kikerültem a gödörből.- Sunyi vagy... Igazán sunyi. -fordult felém mosolyogva.
-Valahogy meg kell élnem. -rántottam meg a vállam majd tovább mentem. Lassan ő is felzárkózott, majd folytattuk utunkat hazafelé.
-Már nem tudom mikor hó csatáztam utoljára. -gondolkodott el Tao.
-A mostanit is inkább csak hóember építésnek nevezném. -mosolyodtam el.
-Igaz.. -vigyorgott.- Egyébként miért nem vagy most Európában?- nézett rám kíváncsian.
-A munkám nem engedi. Lesz egy Mozart est éppen huszonhetedikén Pekingben, aztán harmincadikán Hong Kongban. Mindegyiken fellépek. Így valószínűleg már csak jövőre láthatom a családom újra. -gördült le egy könnycsepp az arcomon.
Miután a középiskolát elvégeztem, Kínába költöztem és zongoraművésznek készülök az egyik akadémián. A napom háromnegyedét a zongorám előtt töltöm, és az emberek megszállottnak hisznek, pedig csak a boldogságomat keresem a zenében. Akárcsak Tao a harcművészetben. Ezért vagyunk ennyire jóban. Mind a ketten a szenvedélyünknek élünk, ami részben már a munkánk is. Ugyanakkor a szórakozást is ez jelenti nekünk. Megértjük azt, hogy mit miért tesz a másik, és segítünk ha tudunk. Jobban belegondolva, Tao a legjobb barátom.
-És te? Miért nem vagy a szüleiddel a fővárosban?- fordultam felé elmélkedésem után.
-Két nap múlva bemutatóm lesz. A magunkfajtákat nem hagyják levegőhöz jutni se. Habár szeretem azt amit csinálok, a családom mégis hiányzik. Most egyedül töltöm
azt az ünnepet egy parányi albérletben, amit eddig még az apám is megtisztelt egy kis munkaszünettel. Olyankor mindannyian együtt voltunk, ettünk és énekeltünk. Sosem rendeztünk nagy felhajtást, nekem mégis ez volt a kedvenc ünnepem. Mikor felszabadult volt egy napra a papírmunka alatt roskadó édesapám, és őszinte mosoly ült a fulladásig takarító édesanyám arcán.
-Szívemből szóltál. -töröltem le újra kikandikáló könnycseppjeim.- Nekem mind a két szülőm ügyvéd volt, de arra a két napra ők is félre tették a munkát. A nővéreim is hazajöttek a férjeikkel és a gyerekeikkel. Olyankor éreztem, hogy valóban egy család vagyunk. És most szégyellem magam, amiért cserben hagytam őket.
-Ne sírj, kérlek!- esett kétségbe a megrendíthetetlen harcos, akinek ezt az oldalát akkor láttam először.- Most már nem tehetünk semmit. A családod is biztosan megérti!- hadonászott kezeivel.- Mit szólnál, ha kivételesen, ma én lennék az ideiglenes családod?- fogta meg hirtelen kezeimet.
-Nem szükséges. -próbáltam abbahagyni a könnyezést, ami egy kis idő után sikerült is.- Meg leszek magamban is. Csak tudod, ez az első olyan karácsony, amit nem velük töltök. És ez kissé megijeszt.
-Azt hiszed, hogy hagyhatom, hogy bánatodban a sárga földig idd magad, majd le kelljen fújni a fellépésed, mert az ujjaidban a porcok szilánkosra törtek? Tudom, hogy milyen vagy mikor szomorú vagy, és azt is, hogy milyen vagy, mikor éppen részegen keresed a helyed a világban.
-És ez a kettő hogyan függ össze?- sandítottam rá, tudatlanságot színlelve.
-Úgy, hogy mikor szomorú vagy, iszol. És olyankor addig iszol, amíg alkoholt látsz. Ennyire ismerlek már. Rossz szokásod, amiről idővel le foglak szoktatni. -fonta össze karjait maga előtt.
-Akkor miért kérdezted, hogy átjöhetsz-e, ha már ezt így eldöntötted?- mosolyodtam el halványan.
-Mert illetlenség lett volna, ha nem kérdezem meg.- vakarta meg tarkóját zavarodottan.
-Mert ez most nem az?- nevettem.
A fiú elvörösödött arcát még sötétben is láttam. Aranyos volt, be kell, hogy valljam. De megvolt rá az okom, hogy miért is nem szerettem volna ha arra a napra a családommá vált volna.
Tao nem úgy érez, ahogy én.
Minden történet arról szól, hogy a lány fülig beleszeret abba a fiúba, aki teljesen elérhetetlen számára. A szíve majd megszakad érte, de a fiú még mindig nem enyhül. Vagy éppen a „baráti zóna” feliratú katlanba zárja a kettejük kapcsolatát.
Na igen.
Ebben a történetben én hordom a nadrágot és Tao a szoknyát...
Mindenki azt sajnálja, akit nem szeretnek. Talán önzőnek tűnhetek, de én mégis magamat sajnálom.
Egyszerűen nem vagyok képes szeretni. Mindig is nehéz eset voltam, aki nehezen lesz szerelmes. Sokak szerint ez jó dolog, de az idő múlásával, én mégis bánom. Bánom, de sajnálom is, hogy nem szerethetem úgy, ahogy ő engem. Nem adhatom meg neki azt a szeretetet amit ő ad nekem.
Ez is csak azért, mert a teremtő olyan kódot rakott a szívemre, ami rablóbiztos. Volt már egy-két ember aki tetszett, de annál tovább nem igazán jutottam. Csupán erőltetett randevúk és kényelmetlen találkozók emlékét hagytam magam után, ahogy azokat a fiúkat is, akikkel akkor találkoztam.
Miért vagyok ilyen nehéz eset?
Végül még a kungfu panda sem tudott meggyőzni, így külön váltak útjaink arra a napra.
A kandalló mellett hatalmas, feldíszített fenyő állt hegykén, mintha csak azzal büszkélkedne, hogy ő nem lett tűzifa. A mézeskalács díszek nem csak szépek voltak rajta, hanem finomak is. A sárga és vörös gyöngysorok, mik körbe vannak vezetve rajta, melegséget kölcsönöznek a hideg színek mellé. De hiába a sok porcelán gömb, felesleges a sok méregdrága dísz. Önmagában a fát egyik sem tudja úgy felöltöztetni, mint a tetején kitartóan gubbasztó csillag.
Mikor még Európában éltem a szüleimmel és a testvéreimmel, ez a csillag csak egy szimbólum volt, mi csupán szimpla kelléke a karácsonynak. Azonban most, hogy külön élek tőlük, teljesen átértékelődtek a dolgok a fejemben. A családomban hagyomány volt, hogy a koronadíszt közösen tesszük fel, mikor már mindenki ott
volt. És ha egy tájfun miatt nem kellett volna elhalasztani a repülő járatokat, ez az ünnep is éppen olyan meghitt és boldog lenne, mint eddig minden évben. Azonban most, hogy egy kontinensnyi távolság van köztünk, a szívem sajog és szemeim megtelnek könnyel. Nem hagy nyugodni a gondolat. Nekem mindig is a családom volt az első. Nélkülük még fél embernek sem mondhatom magam.
A legszentebb ünnepet, most egymagamban töltöm, míg a lángok táncát bámulom és kakaót iszogatok. Ilyen pocsék karácsonyom sem volt még, ezt teljes biztonsággal kijelenthetem.
Az órám kismutatója versenyt fut a naggyal, de mivel az mindig lehagyja, a kisebb feladja. Az idő feszegeti a gyorsaság fizikai határát, mivel egy perc egy óra alatt telik el. Vagy csak a szívem vágyik ennyire haza... Akárhogy is legyen, a sorsom gonosz tréfát űz velem. Az égiek ma is vicces kedvükben találtak rám.
Merengésemből azonban egy váratlan hang húz vissza a stabil, reális valóságba. Fejem a bejárat felé kapom, majd életuntan felkelek a puha fotelemből és a takarómat arrébb dobom.
Nyuszis mamuszomban kicsoszogok, majd ajtót nyitva hátra hőkölök.
Három egymásra polcolt és teljesen elázott papírdoboz virít előttem, az őket idehozó személy arcát eltakarva.
Habár nem láttam, hogy ki az, mégis tudtam. Arrébb léptem, majd jobban kitártam a fa nyílászárót.
-Gyere, te kungfupanda!- adtam be a derekam. Ha már képes volt eddig eljönni, csak nem küldhettem haza. Beljebb lépett, majd művészien lerúgta magáról a cipőit és egymás mellé rendezte a lábával.
-Ezeket hova tehetem?- fordult oldalra, hogy rám tudjon nézni.
-Attól függ, hogy mi van benne.- mértem végig a dobozokat.
-A legfelsőben süti, a másodikban díszek és a legalsóban az ajándékod.
-vigyorgott.
-Szóval te már jóval ezelőtt eldöntötted, hogy eljössz.- ráztam a fejem mosolyogva.- És még én vagyok a sunyi.- vettem el kezéből a legfelsőt, majd a konyhában leraktam, de mire kiértem a nappaliba, Tao már teljesen átszellemülve akasztgatta a lampionokat, csüngő dolgokat és a csipeszeken felfogatott zoknikat a falra és a kandallóra.
-Wow. Ez gyönyörű.- kapkodtam a fejem ide-oda. A fiú csak elmosolyodott, majd mikor felrakta az utolsó zselés szaloncukrot is a fára, a kanapén elhelyezett harmadik dobozhoz rohant és a kezembe nyomta.
-Bontsd ki!- arcára kiült az izgatottság, és a legtöbbször „nem törődöm” stílusú fiú most úgy nézett ki, mint mikor egy kisgyereknek az oviban a kedvencét főzik.
-Majd csak vacsora után.- mosolyogtam és leraktam a díszdobozt a fa alá.- Addigra talán neked is lesz valami mellette.- mentem vissza a konyhába. Háttal álltam neki, félszemmel azonban mégis láttam, ahogyan elindul utánam, de az első lépés után vissza hajol és alaposan felméri a fát, majd újra elindul.
Most, hogy velem volt, már nem bántam, hogy eljött. Nem éreztem magam elveszettnek és magányosnak. Ha már mind a ketten ugyan arra a sorsra voltunk ítélve, legalább együtt töltöttük.
Ő volt az egyetlen, aki a családom helyett is családom akart lenni, és ezt nem tudom neki eléggé megköszönni.
Még mielőtt végeztünk volna az evéssel, kisurrantam egy kis ürüggyel, és az ajándékom mellé raktam az ő ajándékát. Gondoltam rá, hogy meg kéne lepni valamivel mikor karácsony után összefutunk, de ha már így alakult, odaadtam neki időben.
Villám gyorsan intéztem el a helyettes télapó teendőmet, majd visszamentem.
Mikor Taoval ettem, mindig félnem kellett, nehogy félrenyeljek a röhögéstől. Ugyanis megvan az az istenadta tehetsége, hogy a legütősebb poénokat akkor süti el, mikor éppen eszek. Akárcsak az unokatestvérem.
Jobban belegondolva, úgy gondoskodik rólam és aggódik értem mint a szüleim, úgy hallgatja meg minden problémám mint a testvéreim és úgy tud nevettetni, mint az unokatestvéreim.
Egy személyben testesül az összes szerettem. Akkor miért nem vagyok képes szeretni?
A vacsorával végezve letelepedtünk a kandalló elé.
-Te gitározni is tudsz, ugye? - fordult felém váratlanul.
-Igen. Miért?- néztem rá meglepetten.
-Ha adok kottát, el tudod játszani?
-Elméletileg igen. Gyakorlatban már kérdéses. -mosolyodtam el. - Kihozzam a gitárt?- szemei hirtelen felcsillantak, majd válaszul egy aprót bólintott.
A szomszédos szobából kihoztam a hangszert, majd visszaültem Tao mellé. Mire oda értem, már egy köteg papír fogadott.
-Ez a kotta, vagy csak a gyújtós?- néztem a kandallóra, majd a fiúra. Csak megforgatta szemeit, majd magyarázni kezdett.
-Régen mindig elénekeltünk párat. A mi családunkban nagyon fontos volt a zene, akárcsak a tiétekben. Ezeket még apám írta. -adta őket a kezembe, én pedig végigfuttattam tekintetem a sárga lapokon.
-Ez eszméletlen!- hüledeztem, hisz magamban eldúdolva gyönyörű dallam jött ki.- De ez rap.- néztem fel rá. Ő elmosolyodott és megvonta a vállát.
-Csak játszd...- mutatott a gitárra.
Kezembe vettem az idős, eléggé megviselt és sokat megélt hangszert, és lassan pengetni kezdtem. A dallam lágy volt, magával ragadó. Habár már kijöttem a gyakorlatból, most mégis maguktól mozogtak a kezeim. Csak haladtam hangjegyről hangjegyre, és hagytam, hogy a zene elragadjon.
Hirtelen a mellettem ülő személy is csatlakozott. Szemeim kikerekedtek, államat pedig már a padlóról kellett felvakarni.
A hangja tökéletesen illett a dalhoz, ráadásul olyan volt, mint a profik. Mintha ebből élne...
Született tehetség.
Nem volt hosszú darab, de annál szebb.
Mire vége lett, már dobolt is hozzá, én pedig dúdoltam, háttérvokált játszva. Össze néztünk, majd elnevettük magunkat.
-Nem is mondtad, hogy ilyen jól tudsz rappelni!- tettem le magam mellé a gitárt.
-Kevesen tudják. Nagyjából csak a szűk családi kör. -sütötte le tekintetét szégyenlősen.
-Szóval már én is a szűk családi körbe tartozok?- mosolyogtam. Valamiért képtelen voltam levakarni arcomról a mosolyt. Talán a közös zenélés miatt, vagy csak azért, mert nem voltam egyedül.
-Én nem bánnám.- súgta maga elé, alig érthetően, majd hirtelen halál komolyan rám nézett. A vér is megfagyott ereimben, hiszen ez a nézése még mindig ijesztő volt. -Monique!- fogta kezei közé az enyémeket.- Tudom, hogy nem szeretsz úgy, mint én téged. De nem fogom feladni. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy megmutassam, egy olyan ember vagyok, akit szeretni tudsz. Habár lassan araszolok a cél felé, de arra kérlek, hogy várj rám. -nézett rám azokkal a sötét szemeivel, mintha csak a lelkembe látna. Abban a pillanatban éreztem először azt, hogy megmozdult bennem valami. Nagy valószínűséggel a szívem fogaskerekei kezdtek éledezni, mik eddig porosan és olajozatlanul álltak egymagukban.
-Talán már most egy nagy arasszal közelebb is vagy hozzá. -kaptam kezem a szívemhez. Halványan elmosolyodtam, majd újra szemeibe néztem.- Én pedig igyekszek egy olyan emberré válni, aki szeretni tud.
Így telt az a bizonyos karácsonyi estém, ami egy hatalmas mérföldkő lett számomra. Egy olyan ember toppant be akkor az életembe, akit ha akartam is volna, akkor sem tüntethettem volna el onnan. Így hát idén, már nem lesz tájfun, így ezt az embert is viszem magammal Európába, hogy immár így legyen teljes a családi ünnep.