Mia műve - Bosszús Karácsony

 

Bosszús Karácsony

 

 

Nem is tudom, mikor éreztem magam utoljára ennyire felszabadultnak Koreában. Minden pillanatát ki akartam élvezni annak, hogy újra itt vagyok, így gyorsan felvettem a csomagjaim, leadtam a papírokat és máris száguldottam az utolsó ajtó felé. Fárasztó volt a repülőút, de ezért tényleg megérte. Ahogy kiléptem, máris szemem elé tárult a jó öreg, ám rettenetesen szép és modern Incheon-i reptér várója. Vastag kabátomat összegomboltam, és nagyokat szippantottam a levegőből.

– Istenem, de jó újra itt lenni – sóhajtottam mosolyogva, és pilláim nyitogatva próbáltam elhinni,hogy a 15 órás út után végre ideértem. Nem is akartam húzni az időt, váltottam egy kis pénzt és azonnal a taxik felé vettem az irányt. Tudtam, milyen nehéz itt taxit fogni, így meg is lepődtem, hogy azonnal sikerült. Nagy szerencsémre egy cigarettázó öregúr intett nekem, hogy szabad a kocsi, így a két hatalmas bőröndömmel neki is indultam. Csak úgy rángattam őket magam mögött, annyira gyorsan oda akartam érni és örülni, hogy minden simán ment, de nem lehetett. Az az egy méter miért is ne adta volna meg a lehetőséget, hogy elém vágjanak? Miért is jönne össze egyszer is, amit akarok? Egy nagyon magas, fekete hajú srác volt az, napszemüvegben és márkás, fekete szövetkabátban. Az ajtót szempillantás alatt kinyitva, egyetlen táskáját maga mellé rakva már el is akarta indítani a taxist, de szerencsémre annyi időm még volt, míg a sofőr elszívta az utolsó pár slukkot. Megkeményítettem vonásaimat, és az autóhoz léptem, majdkopogtattam az ablakán, mire a pofátlan idegen résnyire lehúzta azt.

– Segíthetek? –

– Igen, már meg ne haragudj, de ez itt az én taxim – Lehúzta napszemüvegét, majd elég feltűnően végigpásztázta öltözetem. Feketének tűnő szemeitől tekintete merevnek és gonosznakhatott - talán az is volt -, így kicsit megszeppenve karba tettem kezeim, de erre csak egy kaján vigyor ült ki az arcára. Vonásai lágyabbak lettek, őszintén így egész szép volt, nem olyan ijesztő,mint az előbb.

– Sajnos nem látom rajta a neved – mondta vigyorogva. Szemeim forgatva vágtam egy grimaszt;kezdtem újra dühös lenni. 

– Merre mész? Biztos ki tudok valahol szállni majd, men..​–

– Biztos nem ugyanoda megyünk, cica. Keress másikat, ezzel a szép kis pofival ezer, hogy hamar lesz – tolta fel szemüvegét, és intett egyet. Az ablak azonnal felhúzódott, és a taxis szó nélkülelhúzott mellőlem.

– Cica a jó édes….. –mérgelődtem tovább magamban, és dacosan, a két bőröndhöz nyúlva újabb taxi után kutattam.

 

​Így se értem volna valami korán oda, de plusz egy óra várakozással, és a hét legnagyobb forgalmi dugójával 3 óra után végre csak elértünk Szöulba anyu házáig. Jó volt újra látni a családi fészket, szinte azonnal megrohamoztak az emlékek, és bár nem sok minden maradt a fejemben, nagyon jó érzés fogott el. Este 6 óra körül lehettet, hisz már igencsak besötétedett, de éreztem, ahogy a finom illatok szállingóznak ki a nyitott konyhaablakon, így egyre növekvő izgalommal pakoltam ki cuccaim a járműből. Apa is említette, hogy hiányzik már neki ez akörnyék, és mennyire igaza volt… A látvány elképesztő volt, az egész utcát vastagon fedte a csillogó hó, nem is beszélve a házak tetejéről és az ereszekről lelógó, kristályszerű jégcsapokról. Arcomon hatalmas vigyorral fizettem a sofőrnek, és rohantam a gyerekkorom legszebb emlékeit adó házhoz.

 

​- Anya, megjöttem! – kiabáltam, mikor kinyitottam az ajtót. A konyhából hangos edénycsörömpölést hallottam, a következő pillanatban pedig máris megpillantottam anyut.Könnyes szemmel rohant felém; annyira jó volt őt látni, elengedtem én is táskáimat, és magamhoz szorítottam.

- De jó téged látni, kicsim! És milyen szép vagy, egy igazi érett hölgy – Alig bírt beszélni, és én is alig értettem így, hogy sírt, de még a koreaihoz is vissza kellett szokni. Jó pár percig nem engedtük el egymást, és csak mosolyogva szívtam be finom illatát, ami leginkább most egy hatalmas Mozart golyóra emlékeztetett.
- Mi ez az illat?– szaglásztam meg megint – Csak nem egy új parfüm? –

- Tetszik? Marcipános, ezt kaptam karácsonyra – nézett maga mögé, és a nappali irányából egy magas idegen lépett elő. Levettem kabátomat és cipőmet is, és illendően bemutatkoztam. 

- Szia Mia, én Huang Li Zhong vagyok, édesanyád már rettentően sokat mesélt rólad - lépett anya mellé, és átkarolta. Azt hiszem ebben a pillanatban esett le minden. 

- Áhhh értem már, Ön édesanyám udvarlója, barátja… vagy hasonló, igaz? – mosolyodtam el,mert nagyon örültem ennek a hírnek, legalább van, aki vigyáz rá is. A férfi csak mosolyogva bólintott, igazából nagyon kellemes embernek tűnt, tisztelettudó és nagyon jómódú, a hangja is egészen nyugtató hatással volt rám, egyáltalán nem éreztem rosszul magam mellette. 
- Elég későn értél ide. Történt valami? – kérdezte anya. 

- Hagyjuk, nem akarok csúnyát mondani, de egy aberrált barom elém vágott a taxinál, illetve önkényesen eldöntötte, hogy ő megy az enyémmel, így vártam egy plusz órát, majd még dugóba is kerültünk – hadartam. 

- Szegényem, szerintem menj, készülj el. A fát már feldíszítettük, és a vacsorát is elkészítettük, de nem baj, majd lepakolod az asztalt – viccelődött anya, majd mosolyogva visszament a konyhába. 

 

Felmentem a szobámba, Li Zhong pedig segített felhozni a két hatalmas szörnyet, majd magamra hagyott. Kicsit könnyeztem, hiányzott már ez a légkör: a kicsit fakó, padlizsán lila szobafalak, a régi ágyam, a játékaim. Azt hittem, minden csupa por lesz, de anya tisztán tartotta, mintha még mindig itt élnék, az ágyamon még a régi tankönyveimet is otthagyta. Óvatosan arrébb tettem őket, és a hatalmas franciaágyra huppantam, majd a takarómhoz bújva megszaglásztam azt is.Olyan finom otthon illata volt… Csak néhány percig nosztalgiáztam és képzelődtem az itt töltöttévekről: az első csókomról, az anya-lánya veszekedésekről és a pizsipartikról, de utánakészülődni kezdtem, hisz már így is fél hét múlt.

 

Pillanatok alatt kupit csináltam – mint a régi szépidőkben –, az összes ruhámat szétdobáltam, hogy megtaláljam, amit ma viselni akartam. Csak hosszadalmas guberálás után találtam rá; egy fekete, félvállas egybe ruha volt, aminek a mellrészére feketéből fehérbe átmenő kis szálakat varrtak egészen a derekamig, a ruha maga pedig combközépig ért. Harisnyámat felhúztam apróbb lábaimra, és felvettem egy kényelmes, fekete, bundás zoknit, elvégre a magas sarkú itthon azért sok. A ruhát is magamra öltöttem, és már csak egy pici arc- és hajigazítás maradt. Hosszú hajamat felkötöttem egy nagyobb kontyba, majd otthagyva a kupit, az emeleti mosdó felé vettem az irányt. Fény jött onnan, de nem volt zárva, ennek ellenére illendőbbnek gondoltam kopogni,válasz azonban nem jött, ezért benyitottam.

- Mi az Isten, te mit keresel itt?! – háborodtam fel azonnal, ahogy megpillantottam a repteres srácot, amint a szemöldökét szedi egy csipesszel. - Hogy az Istenbe kerülsz te ide? – hitetlenkedtem, de még csak rendes válaszra sem méltatott.

- Húzz már ki innen! – ordított rám, és csak akkor vettem észre, hogy félmeztelen. Kicsit vörös arccal azonnal kimentem, de fejemben még félig pucéran is ott lábatlankodott. Szépen kidolgozott izmai voltak, karja egyszerűen mesésen nézett ki, de fejemet megrázva levágtattam a lépcsőkön.  

- Anya, ez meg ki?! És mit csinál itt? – épp tálaltak mikor dacosan és semmit sem értve berontottam az étkezőbe. 

- Elfelejtettünk szólni, ő a fiam – mondta kedvesen, kicsit rémültebb arccal Li Zhong. 

– Ne haragudj, ez valamiért kimaradt – szólt közbe anya is. Csukott szemmel, fejemet foga próbáltam jó képet vágni az egészhez, és nem mutatni, hogy kiborultam. 

- Értem, majd… biztosan, elleszünk – haraptam el a szavak végét, de legszívesebben most azonnal egy vödör vízbe fojtottam volna a srácot. Visszamentem, és az ajtó elé álltam, majdbekiabáltam 

– Hééé retardáltkám, siess, jó? Ellenben veled, én itt lakom – Nyílt is az ajtó, és ugyanazt a kaján mosolyt vette fel, mint a taxiban  

– Tudod kiscica, erre sincs ráírva a neved – majd zsebre tett kézzel elindult, hogy elfoglalja a helyét. Köpni-nyelni nem tudtam. Na, majd megmutatom én neked, te… Annyi mindent mondtam volna rá.

Megmostam az arcom, halvány sminket tettem fel, de mielőtt lementem, csak azért is visszaszaladtam a magas sarkúmért.

 

- Itt is vagyok – léptem be halál nyugodtan, mintha semmi sem történt volna​ 

- Remek, akkor együnk – Mindenki boldogan ült le a helyére, anya Li Zhong mellé, én meg a retardált mellé.  

- Minden olyan jól néz ki – hízelgett, miközben a csirkét kezdte el felszeletelni.  

- Nagyon köszönöm, ez egy különleges nap – Láttam anyán, hogy nagyon boldog, ezért nem is akartam ünneprontó lenni. 

- Nem is mutatkoztam még be, Park Chi Woo – Mosolyogva kezet nyújtottam, és kicsit arrébb toltam a lábam az asztal alatt. Igazán megleptem a kedvességemmel. 

- Huang Zi Taohh – nyögött fel a végén, ugyan is „véletlenül” rátapostam sarkammal cipőjére.Hoppá. Persze, állta a sarat, és mint akinek meg se kottyant, folytatta a bájcsevelyét. Szúrta azért a szemem rendesen. Még, hogy nem ugyanoda megyünk, és cica, meg szép pofi… Aish, semmit nem tudtam kiverni a fejemből.  

 

A vacsora végeztével átmentünk a nappaliba tovább beszélni, az alváshoz még nem volt elég késő, és amúgy is nagyon jól éreztük magunkat… vagyis én anyával és Li Zhonggal.

- Úgy hallottam, a kedvenced a zselés szaloncukor, tessék – nyújtott egyet felém a fáról leszedve Tao. Tudtam, hogy csapda, nem vagyok ennyire hülye.  

- Nem, köszönöm, nagyon tele vagyok, nem tudnék többet enni – hárítottam nem sok sikerrel. 

- Na, kérlek – vetette be az édes nézését és az elvbűvölő mosolyát. Lassan rosszul leszek ezektől.– A kedvemért, olyan rossz hogy nem fogadod el…  

- Edd csak meg, látod, milyen kedves – biztatott anya is, így kénytelen voltam belemenni. Bizakodva kaptam be, de valami eszméletlen borzalmas íze volt, biztosan nem zselével volt tele...  

- Nem ízlik, nem ez a kedvenced? – nézett játszott ijedtséggel Tao. Ne már anya, ne vegyétek be. 

- De, nagyon finom – erőltettem le torkomon, és az egész pohár pezsgőt utána küldtem. – Azt hiszem én elpakolok, addig besz.. 

- Segítek – követett Tao azonnal, mire csak grimaszoltam.  

- Jó őket látni, nem? Szerintem kedvelik egymást – kaptam el anyáék utolsó mondatát. Na persze…  

 

- Nehogy azt hidd, hogy ennyivel megúszod, Tao. Már az első pillanattól kezdve utállak. 

- Örülök, mindig jó ilyen szép bókokat hallani – Azzal, hogy mindennek örült a halálba kergetett,komolyan. – Egyébként is, szép pofi, egészen csinosan nézel ki – mondta olyan gúnyos, de méregetős hangon, nem tudtam eldönteni, hogy mit akar vele, de csak egy vállrántássalelintéztem.  

Mindent tányért leszedtem, és mosogatni kezdtem, de ő csak a pultnak dőlve nézett.

– Ha már idejöttél, legalább segíts.

- De olyan jól csinálod, minek avatkozzak bele? – fogott meg egy almát és beleharapott. 

- Féltsd a bőrödet, még van a tarsolyomban – nyomtam kezébe a rongyot – Gyerünk, te jössz –mentem a szobámba. 

Ügyködtem kicsit a cuccaim között, majd a fürdőbe lopakodva megláttam egy zselés valamit a szekrényen.

– Tudom, hogy ezt használtad, de nem tart jól… esetleg ha egy kis gyantát teszek bele, jobb lesz a hajad is – El se hittem hogy megtettem, de végre pompásan éreztem magam.  

- Lassan lefekszünk kicsim – szólt mögülem egy hang.

– Rendben, jó éjt anya, reggel találkozunk! – fordultam úgy, hogy ne lássa, mit csinálok. Kész lángésznek éreztem magam. Teljesen nyugodt szívvel lefürödtem, és a meleg pizsamámba bújvaaludni indultam.

– Jó éjt, szép pofi – nyögte oda gúnyosan.

– Neked is, retardált – utánoztam hangsúlyát, majd bevágtam az ajtómat.

 

Pár perc telhetett el, nem is olyan sok, mikor valaki berontott az ajtómon, és teljes erővel a falnak lökött. Sikítani akartam, ütni és vágni, de lefogta a kezeim és a számat.

- Mit csináltál? – Tao volt; a bosszú édes íze teljesen elöntött, mikor láttam, hogy szinte fújtat, és hogy bejött, amit akartam. 

- Kicsi tartást adtam, mintha a vacsoránál említetted volna, hogy manapság már semmi sem használ a hajadon… probléma megoldva – vigyorogtam. 

- Szép pofi, nem félsz? – húzta össze szemeit. 

- Kellene? 

- Tudod, gyenge vagy hozzám képest, semmire sem mész ezzel… Úgyis én nyerek, kicsit jobban kezelem ezeket a dolgokat. 

- Csak hiszed – vágtam vissza azonnal. Annyi baj volt csak vele, hogy nagyon gyorsan felkaptam a vizet, ő meg pillanatok alatt kihozott a sodromból.  

- Megmutassam, mért kellene félned? 

- Nem fogok akkor se félni, tőled nem. 

- Ha eléggé felidegesítesz, akkor lehet, hogy kicsit rosszabbul jársz – mondta lehajtott fejjel, és összeszorított fogakkal. – Tudod, semmivel nem húzol fel, de ha szórakozol a cuccaimmal… - úgy tűnik allergiás a hajára -… akkor megkapod a magadét. 

 

Felpillantott, és azt sem tudtam, mi történik. Hirtelen teljes erővel nekem lökte egész testét, kezeimet erősen a falhoz szorította, és vadul az ajkaimra tapadt. El akartam tolni, teljes erőmmel küzdöttem ellene, de tényleg nagyon erős volt. Mintha egy farkas bújt volna el ebben a srácban. Még az sem számított neki, hogy a magasságbeli különbség legalább 30 centi volt… Így is túlerőben volt, pedig kibújhattam volna a szorításából valahogy, de egyszerűen nem ment. Beadtam a derekamat, hátha elenged, de így csak vadabb lett, majd mikor megéreztem, ahogy édes nyelve kutatja az enyémet, mintha minden erőm elszállt volna. Lábaim remegni kezdtek,olyan hevesen játszott velem. Kiszolgáltatott helyzetbe kerültem, nem tudtam mozdulni – nem mintha akartam volna, de mélyen valami azért még noszogatott –, hirtelen mindent elfelejtettem, hogy miket tett és hogy viselkedett velem, csak beletúrtam ébenfekete, gyantától ragacsos hajába. Egy szó nélkül felkapott derekára, hátamat pedig a falnak támasztotta, hogy még hatékonyabban érezhessem. Mellkasom folyamatosan megemelkedett, levegőért kapkodtam a fülledt és szenvedélyes csókban. Éreztem, hogy kívánom, pedig tudtam, hogy nem kellett volna. Erős és hatalmas kezeivel pólómat kezdte felhúzni; lábaimat összekulcsoltam derekán, és végre én is szívesen vadítottam. Kicsit bemozdítottam a csípőmet, mire az ágyamra fektetett, és fölém mászva kezdte nyakam csókolgatni

– Ahh… – nyögtem fel halkan, mire hirtelen elvált tőlem. 

- N-Ne haragudj – törölte meg száját, és kicsit riadt tekintettel, hajába túrva kiviharzott szobámból.  

Egy szót sem bírtam szólni, annyira nem értettem semmit, csak feküdtem abban a pózban,amiben otthagyott. Nem tudtam, visszajön-e vagy hogy akkor most, vagy egyáltalán holnap mi lesz. Nem mertem belegondolni… Egy órányi civódás után úgy döntöttem, alszom, de nem akartam elfelejteni a csókot, se forró ajkait vagy az erős testét.

Csak az járt már a fejemben, hogy akarom, és ha mástól nem is, ettől biztosan felejthetetlen marad az idei Karácsony.